Mondtam olyat, hogy „majd holnap megnézzük”, de holnap rájöttem, hogy már nincs időnk lesétálni a város széli vidámparkba. Ekkor toppant be Apa, így hamar áttevődött rá a potenciális kísérő szerepe. Ledobta a táskáját, de a munkanap terhei még ott gyöngyöződtek a homlokán. Ennek ellenére vidáman váltott volna apába, de ez a program neki sem volt ínyére. Mégis belement, hadd örüljön a kisfia! – az egész nap távollévő szülő lelkiismeret-furdalásától fűtve.

A segítségére siettem, újra megerősítve, hogy fél 7-kor már késő elindulni. Enélkül is klassz napunk volt! Mindezt kissé karcosan szögeztem le, miután pöffeszkedni kezdett bennem a rosszallás – az egész nap gyerekező szülő önérzetességétől fűtve. Apa évődését, Jonatán durcázását látva egyre biztosabb voltam abban, hogy mára elég nekik egy rövid séta Matyikutyával.

Van, hogy kéz a kézben sétálós szülőknek jók vagyunk, de vidámparkba menősnek nem. A fotelbe lerogyva, kezünkben egy kávéval csodás hallgatóságai vagyunk mindenféle ninjás sztoriknak, de alkalmatlanok egy elhúzódó társasjátékozásra.

– De Anya, hogy van az, hogy Apa azt mondta, hogy elmegyünk a vidámparkba, erre te azt mondod, hogy ne menjünk? – jogos a kérdés. Micsoda érvelés! Válaszoltam rá őszintén, „hogy van az”, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hétvégén elmegyünk az unokatesókkal együtt! Apa is egyetértett, és elment átöltözni. Csakhogy, mire visszatért, Jonatán ábrázata még nem változott számottevően – összevont szemöldöke alól pislogott rá –, fogytán volt Apa türelme…

Itt lehetett volna belelendülni mindenféle fejmosásba, mert „miazhogy” és „nehogymár”, mérges, csalódott, de leginkább olyan tudattalan félelmektől heccelt méltatlankodásba, hogy „a fejünkre nő a gyerek” „el van kényeztetve” „bezzeg a mi gyerekkorunkban” „szegény anyád” „szegény apád” stb. Simán megtalálhatjuk bennük a saját igazságunkat! – ha magunkra vesszük azt, amit látunk, ahelyett, ami a gyerekben zajlik: kifejezte az érzéseit és nem tudta egyből abbahagyni. Ahogy mi annak idején?

Természetes, hogy rosszul esik a gyerek viselkedése, de ahogy tőle elvárjuk, hogy egy ponton továbblépjen, úgy nekünk is szükséges megtenni még ő előtte, hiszen a példa mi vagyuk.

A másik sérelmének elismerése nem kerül semmibe. Nem akkor fogja tovább szajkózni, hogy mit AKAR, ha tudtára adjuk, hogy megértettük. Ha kitárjuk a kapukat, nincs mit tovább döngetni. Fenyegetőnek tűnhet beengedni a gyerek nagy és ‘rossz’ érzéseit – főleg, ahogy apróbb koruk körül tetőznek. Mindig rácsodálkozom, hogy úgy zsugorodnak össze a szeretetben, ahogy az árnyak a fényben. Sokszor anélkül, hogy az akarat maga beteljesülne ott és akkor.

– Jona, megértjük, hogy csalódtál. Megbeszéltük, hogy lesz vidámparkozás a hétvégén, csak nem ma. Úgyhogy légy szi’, most emelkedj felül ezen! Menni fog? – nem reméltem választ, mire felvillant egy kar az ajtófélfa takarásából, hogy OK! – Hát igen, sok minden állhatja útját a szavaknak, de a szeretet nyelve utat tör magának, ha azt beszéljük.

Tagja vagyok egy nemzetközi Peaceful Parenting csoportnak. Ma arról olvastam egy beszámolót, hogy az 5 éves kisfiú mérgében földhöz vágta az iPadjet, miután az anyukája elkérte tőle. Az édesanya ezek után saját maga számára is meglepő nyugalommal és következésséggel járt el annak érdekében, hogy a kicsi valóban átérezze ennek a súlyát és átélje, szavakba öntse a megbánását anélkül, hogy ez kívülről lenne rákényszerítve. Vagyis nem döngölte földbe a gyereket, ami nem kis teljesítmény egy ilyen helyzetben.

Mégse tudok szótlanul elmenni amellett, ami nyilvánvaló: az a gyerek önhibáján kívül került olyan helyzetbe, amelyben képtelen volt uralkodni az indulatán, és innen kezdve csupán a szülőn múlt, hogy ez „csak” ennyi következménnyel járt. Neki szerencséje volt. De ordít a kérdés:

Amíg a gyerek képtelen kezelni a digitális játék megszakításával járó indulatait, elég érett-e ahhoz, hogy használja magát a készüléket?

Nekünk se vált be

Jonatán másfél éves volt, amikor először tettem fel magunknak ezt a kérdést. Tíz percnyi „apás” programként indult a Dupló applikációzás, amit aztán tíz perc kiborulás követett. Nem volt elvárható tőle, hogy önszántából adja vissza az iPadet, amikor kérjük. Lehetett volna úgy is, hogy minden alkalommal „egy kis hiszti árán” hagyjuk játszani, hiszen úgy élvezi! De mit tanítottunk volna neki azzal egy olyan időszakban, amikor lépten-nyomon afelé terelgetjük a játszótéren is, hogy ne vedd ki a másik kezéből a játékot, nézd csak, így tudod elkérni!

Évekre kikerült az éltünkből a tabletezést, miután kezdtük felrúgni a saját szabályainkat egy szombat délután, gondosan kitámasztott tablettel, párnákon felpolcolt gyerekkel az ebédlőasztalnál…

Sokkal később derült ki számunkra, hogy koránt sem tanult volna annyit ettől az eszköztől, mint amennyit képes lett volna elvenni az első éveinkből.

Fogalmunk sem volt akkoriban, hogy a „kütyüzés” ártalmait már vizsgálták és lejegyezték. Csak hát, ha nincs a szülő orra elé dugva, a nagyszülők számára meg teljesen ismeretlen a probléma, akkor – hogy is mondjam –, könnyebben csábul el a szülő a rövid távú kompromisszumok felé a hosszú távú megoldások keresése helyett. Kis eséllyel gondolkodunk el ezen, ha magunk is hozzászoktunk a háttér tévézéshez, és akár játék- vagy telefonfüggők vagyunk.

Láthatóan nagyon nehéz helyzetben vannak a mostani szülők, mert a kütyüket azzal az ígérettel engedtük be az életünkbe, hogy közelebb hoznak egymáshoz, megkönnyítik a kapcsolattartást, az információáramlást, „általuk kitárul a világ”. Mégis azt tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy inkább elszigetelnek egymástól. Akinek ott a kezében a telefon, egyedül játszik rajta, közösségi oldalon szörfözik, az valójában nincs ott. Azzal valójában nem vagyunk ott.

Mikortól hagyjuk a gyereknek? Meddig lehet? Ti mit gondoltok erről? És hogyan csináljátok vagy nem csináljátok?

A Duna-parton voltunk. Megkértem, hogy hajtsa össze a ruháit, miután átöltözött, közben kipakoltam a holminkat.

– Ne gyömöszöld a kalapodba, hát szétszakaaad! – méltatlankodtam, látva, hogy nagy gonddal gyűri bele a trikóját és a rövidnadrágját a felfordított szalmakalapba.

– Ne már!! Hagyd abba! – sápitoztam, mert felbosszantott, hogy folytatja. Magam előtt láttam, ahogy átszakad a kalap belseje.

Csupán egy morgás volt a válasz. Majd hirtelen felállt, és hozzám vágta az egészet. Némi jóindulattal talán csak dobta, de minden figyelmeztetés nélkül, így a kalap ruhástul a földön landolt rólam lepattanva. Meg se rezzentem, annyira meglepett. Csak álltam ott rendületlenül, aminek nagyobb ereje lehetett, mintha kirobbantam volna. Le sem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy már nem fogok kiabálni, anélkül is lesz súlya a szavamnak. Sokkal fontosabb nekem, hogy ezt még egyszer ne ismételje meg!

Az agresszív szülői fellépéstől csak megriad a gyerek, így máris védekezésre kényszerül. Ez ösztönös. Onnantól kezdve pedig lepereg minden intelem, csak a szülő iránt érzett harag és sérelem állandósul, menthetetlenül aláásva a tekintélyt, aminek kivívásáért sok durvaságra képesek a fölnőttek.

Mégis mi történt?

Valamit nagyon mellre szívhatott, ha erre vetemedett – fordítottam magam felé a górcsövet:

– Ennyire rosszul esett, ahogy mondtam?

Úgy meredt rám az összeráncolt szemöldöke alól, mint aki nem döntötte még el, hogy ő haragszik, vagy rá haragszanak.

– Azért lettél mérges, mert beleszóltam? Nem hagytam, hogy úgy csináld, ahogy kigondoltad, ugye? – kezdtem kapiskálni.

Elmondtam, hogy az én szemszögemből hogyan festett ez az egész. És azt is, hogy most nagyon kellemetlenül érezhetném magam amiatt, hogy a körülöttünk lévő felnőttek mindössze annyit láttak, hogy a hat éves kisfiú odaveti a kalapját az anyjának. Mérges szemöldöke csodálkozásra ívelt, ahogy folytattam: De engem nem az érdekel, hogy ők mit gondolnak. Hanem, hogy te mit gondoltál, amikor hozzám vágtad?  Nekem is segített, hogy mindezt kimondtam, verbalizáltam.

És a bocsánatkérés?!

Ő nem akarta elmondani a saját verzióját, de odajött, és leguggolt a kalaphoz. Épp csak átfutott rajtam a gondolat, hogy „basszus, és még csak bocsánatot sem kért, hogy van ez?!” , amikor megláttam, hogy ismét elkezdte visszagyűrögetni a kihullott ruhákat. Ezek szerint ő még ott tart, hogy én nem hagytam rá a hajtogatást.

– De ne gyűrd bele! – megelégelve az eltökélt ábrázatát egyre emelkedett a hangom:

– Jona, egyelőre ott tartunk, hogy te vágtad hozzám a kalapod, és nem fordítva. És mégis neked áll feljebb! Ezt így mondjuk. Mégis te haragszol rám, és nem én rád. Észrevetted?

A tényszerű megállapítás pillanatok alatt lesimította a vonásait, és engem is a földön tartott, nem szállt el az agyam.

– De én akarom… – préselte ki magából.

– Te akarod, hallom. Akkor két dolgot mondok, aztán úgy oldod meg, ahogy akarod! Ne legyen összegyűrve és kevés helyet foglaljon a ruhád, rendben?

– Jó! – válaszolt, azzal összetekerte a trikót, mint egy palacsintát, az alsógatyáját a rövidnadrágja zsebébe rejtette, mindezt belehelyezte a kalapba, és vidáman elvontatta a strandtáskáig, ami nagyra tátott szájjal várta már a rakományt…

– Ugye azért ennyire bánod, hogy ezt most így intézted? – mutattam az ujjaim között egy aprócska rést, jobb nem jutott eszembe.

– Nem, Anya! Annyira bánom, mint amekkora a Duna! De nem odáig – mutatott a túlpartra –, hanem amilyen hosszú!

Megőrülök, ha ez a gyerek most elkezdi összehajtogatni a zoknijait! Elegem van már, hogy állandóan csak könyörögnöm kell, hogy ne fogadj szót, ne segíts! Én ezt nem bírom már, Kisfiam.

Egy hatéves még nyomokban tartalmaz két-háromévesre utaló jeleket, a nemleges és igenlő válaszok tekintetében. A „beszéljünk fordítva” alap verziója már uncsi, amikor is minden igenből nem lesz és minden nem helyett igent mondunk. Létrejött a 2.0-ás verzió!

Nagy átlagban úgy látom, hogy mi, szülők, sajnos elég jók vagyunk a szapulásban, bosszankodásban, méltatlankodásban, ha a gyermekeink viselkedéséről van szó. És ezt tudjuk is a másikról, hiszen kívülről szemlélve egészen feltűnő, amikor egy másik szülő tart fejmosást épp a semmiért, de kisebb eséllyel érjük tetten önmagunkat, amikor hasonlóképpen járunk el. Megnyomódik egy play-gomb és újrajátszuk a régi lemezt.

Ahelyett, hogy játszanánk!

Játék és játékosság. Két olyan dolog, amit „büntetlenül” bevethetünk a gyerekkel való együttélés – nevelés – során. Minden alkalommal, amikor jókedvre derítjük a gyerekünket, kétségtelenül szerethetőek vagyunk. És ezt általában ki is mutatja a gyerek, mert tudja, hogy segítettünk neki: kivezettük a zsákutcából, ahonnan ki lehetett volna hajtani szigorú szavakkal is, vagy kiédesgetni valami jutalommal, de ha csak annyit teszünk, hogy elhatjuk körülötte a ködfelhőket, akkor önként kitalál. Ránk talál. Csupán a hozzáállásunkon múlik, hogy nap, mint nap együttműködésre szoktatjuk, vagy szófogadásra kényszerítjük.

Hogy jön ide a szapulás?

Amikor kivakartam a mosógépből egy halom ruhát, ő pont akkor toppant be nem teljesen szilárd halmaz állapotában: nyúlni kezdett, mint egy rongybaba, azt hiszem, birkózi szeretett volna vagy csak lógni rajtam, esetleg belehemperegni a ruhákba. Én egyiket sem szerettem volna, úgyhogy belecsaptam egy felszabadító szapulásba, amit nyugodtan megtolhattam hangerővel is – játékból.

Ha most elkezded itt nekem kiválogatni a saját alsógatyáidat a szárazak közül, én tuti felrobbanok! Eldobom az agyam, ha most összeszeded a zoknijaidat, az biztos! Utálom, hogy állandón azt csinálod, amit mondok.

Pöröltem vele, hogy felviszi az emeletre és elteszi a helyére az összeset. Kész, elegem van, én nem értek ehhez a gyerekneveléshez! Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban! – járkáltam a saját ruháimmal, amíg a kistesű lény az övéivel cikázott előttem. Utáltam volna, ha anélkül öltözik fel, hogy könyörögnöm kellene neki, és kimegy a levegőre az apjához – hát így tett.

A saját gyengénkre játsszunk!

Mondjuk ki: időnként jólesne kiereszteni a gőzt, és ráolvasni arra az egyméterkére – pláne, ha már több –, hogy egyszerűen az őrületbe kerget, hogy kifutnánk tőle a világból és épp nem tudunk mit kezdeni vele! De jobb, ha nem tesszük meg igaziból. Úgy bántó és infantilis húzás lenne részünkről,  így viszont ér, mert hidat épít közénk, ahelyett, hogy falakat húznánk fel.

Mit gondolnak a gyerekeink a külön töltött időről? – Beszédes példát hozott egy anyuka: a kiscsoportosa váltig meg volt győződve arról, hogy az anyukája tudja, ő mit csinált aznap az oviban, melyik autóval játszott, mert számára még az volt a természetes, hogy anya mindent tud rólam, és bizony meglepődött – majd felderült a tényen –, hogy ez nem így van. Ahogy több kicsi pedig azért sírt eleinte, mert azt hitte, hogy nem mennek majd érte az oviba.

A sorok között…

Az az érzésem, hogy időnként túlságosan lefoglal minket az, hogy „beletöltsük” a fejükbe a tudást – mit, hogyan kell, nem szabad, így csináld –,  ezért ritkábban jut eszünkbe afelől érdeklődni, hogy mi van (már) benne. Mire gondol éppen, mit gondol arról, hogy… Szülői ártalom, hogy sokat jár a szánk és kevésszer hallgatunk. Lehet, hogy ezért próbál meg „ledumálni” a gyerek, vagy egyszerűen befogja a fülét, ha már túl sok a duma? Gondoljunk bele, kivel szeretünk beszélgetni? – Aztán tegyük fel a kérdés magunknak: biztos, hogy fordított esetben én is ilyen hallgatóság vagyok? 

Kell-e erőltetni a beszélgetést?

Ha az erőltetés alatt azt értjük, hogy pár kikosarazott kérdésünket követően, csalódástól fűtve belesodródunk egy kioktatásba, hogy „Jó, ha nem válaszolsz, majd én sem fogok, amikor te kérdezel!” és hasonlók, akkor nem. Fájó tud lenni, ha úgy érezzük, hogy mi mindent megteszünk és „Nekem semmit nem mond a gyerek!”. De ne adjuk fel, és akkor biztos megtaláljuk a nyitját! Próbáljuk meg módszeresen rávezetni arra, hogy beszélgetni jó.

Hogyan?

Amikor egyértelmű, hogy valami baja van/volt, de nem mondja el, akkor adhatunk időt, de fontos lenne megbeszélni a történteket. Ebben az esetben nekünk két dolog vált be: kitalálós játékba kezdünk, amit roppant szórakoztatónak tart, ettől máris enyhül és végül együtt rakjuk össze a történteket:

„Játsszuk azt, hogy te csak bólogatsz – igen vagy nem –, és én próbálom kitalálni, hogy mi történt!”

Vagy én kezdem el a mondatot, és ő folytatja:

„Anya, azért lettem mérges, mert… Utána azért vonultam el, mert… Nem akartam, hogy… Azt szerettem volna, hogy… Máskor inkább…”

Ne tegyük kötelezővé, helyette invitáljuk játékra általa. Például, ha visz magával egy plüsst a bölcsibe, oviba, akkor érdeklődhetünk afelől, hogy a kis kedvenc hogyan érezte magát, mit látott, kivel játszott napközben a gazdája? – sokszor nem szeretnek magukról beszélni, de a játékuk nevében megered a nyelvük. De mi is kérdezhetünk a plüss hangján, hogy ki, mit csinált aznap.

Amikor teljes a hírzárlat, azért meg szoktam kérdezni, hogy őt érdekli-e, én mit csináltam, amíg ő oviban volt – általában igen, és utánam már önszántából megoszt egy-két részletet a napjából. Mert van úgy, hogy csak bele kell jönni…

Az alábbiakban összeszedtem pár lépésben, ami nekünk bevált egészen kicsi korától kezdve. Ér átvenni, „személyetekre szabni”, hozzátenni kommentben! 

CSAK ÚGY LENNI: Nem kell mindig foglalkoztatni!

Érdemes „beiktatni” olyan időtöltést, amikor csak úgy vagyunk. Nem veszünk magunkhoz játékot, se könyvet, hanem csak ülünk vagy fetrengünk a szőnyegen, beszélgetünk/beszélünk neki arról, amit magunk körül látunk (ház faláról, lámpáról, ablakról, akármiről). Ez egy jó alapozás a későbbi beszélgetésekhez.

MEGÁLLÓ: Az apró rutinok kialakítása biztonsággal keretezik az új élethelyzeteket.

A bölcsit elhagyva, mindig ugyanott álltunk meg pár percre. Leültem a lépcsőre, adtam valami kis ennivalót, és elmeséltem, mit csináltam, amíg külön voltunk. Jó darabig meglehetősen egyoldalúan zajlottak ezek a beszélgetések. Aztán egyik alkalommal, amikor épp feladtam volna az egyszemélyes rituálém, „Anya, a megálló!” rikkantott a babakocsiból, ahogy elhaladtunk a lépcső mellett. Onnan kezdve minden nap megálltunk, és egyre több mindent tudtam meg a délelőttjeiről.  

Neked is segíthet egy megálló, mielőtt érte mész!

Próbáld ki, hogy holnap tudatosan ülsz két percet még az autóban, vagy az ovi felé haladva adsz időt magadnak „lehangolódni” a munkáról és ráhangolódni a délutáni anyamódra. Nagyon ajánlom, minőségbeli változást tud eredményezni a hozzáállásunkon ahhoz képest, ha A-ból B-be rohanva érkezünk meg, és esetleg egy éppen elfáradt (megbántott? felmérgesített? megsértődött?) gyerek fogad minket…

JÓL KÉRDEZNI: Minél kisebb a gyerek, annál konkrétabban érdemes fogalmazni.

„Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: “Milyen a hangja?” “Mik a kedves játékai?” “Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: “Hány éves?” “Hány testvére van?” “Hány kiló?” “Mennyi jövedelme van a papájának?” ” (Saint-Exupery: A kisherceg)

Sokszor eszembe jut, hogy a kisherceg szerint sosem a lényeges dolgok felől érdeklődünk. Az „És mi volt ma az oviban?” hamar párra talál azzal, hogy „Semmi!”.

Egy időben azt játszottuk, hogy 5 kérdést tettünk fel egymásnak:

– Mi volt a legjobb a mai napodban?

– Mi volt a legrosszabb?

– Mi volt a legfinomabb, amit ettél?

– Voltál-e valakivel goromba?

– Volt-e veled valaki goromba?

Mostanában azután szoktam érdeklődni, hogy „Volt ma valami az oviban, amit nem értettél?”, mert nem igen kaptam értékelhető választ arra, hogy „Mi bajod van?”, amikor teljesen „zizin” viselkedett ovi után.

JÁTÉK: Értsünk szót!

„Az Érzelmi kártyákkal az érzelmeket hozhatod be a mindennapokba. Segít a gyerekeknek, hogy megtanulják beazonosítani, hogyan is éreznek, és használhatjátok egyfajta hangulat-érzelem azonosításra.”

A faggatásnak ellen áll a gyerek, de sanszos, hogy a játéknak nem. Ehhez jöhetnek jól az Értsünk szót!-kártyái. Ebben a videóban nagyon jó dolgok hangzanak el a kommunikációról Skiíta Erikától:

Kicsoportos korában kaptunk egy ilyen paklit, azóta is előkerül időről időre. Eleinte „csak” memoriztunk vele. Pár kártyát tudott csak beazonosítani, az árnyaltabb érzelmeket még nem. Innen kaptam az ötletet ahhoz, hogy arcot rajzoltam egy marok gesztenyének, és délután húzattam belőlük arra válaszul, hogy „Mutasd meg, hogy érezted ma magad az oviban!” – később megkerestük a párját is a pakliból.

MESEFILMRŐL BESZÉLGETNI: Nem szerencsés, ha egyből mesenézéssel kezdünk.

Nekem is az a tapasztalatom, hogy különben nincs ideje átváltani a gyereknek az ovimódból itthoniban. Egyből belezuhan a virtualitásba, ahonnan nehezebben húzom vissza a jelenbe, vagyis nagy eséllyel egy morgós kis trollt kapok vissza húsz perc múlva, aki meg lett zavarva. Nem éri meg.

Van olyan, hogy végül elfelejti ebbéli szándékát, mert belekezdett másba, de ha ragaszkodik hozzá, nincs tiltás. Inkább megpróbálom a beszélgetés felé terelni: melyik most a kedvence meséje, mi volt az legutóbbi részben, mit gondol egyik-másik szereplőről stb. Csodásan eltelhet további félóra ezzel, miközben persze előkészítem a terepet – laptopot, töltőt, felszelt almát stb. Megtúráztatta a képzeletét, memóriáját, szókincsét – megnyomhatom a playt.

ESTI SZEÁNSZ: Időben kezdjük el a vacsora-tisztálkodás-fekvés-mese folyamatot!

Nekünk anno előrébb kellett hozni fél órával az egész procedúrát, mert mire ágyba került, pont átesett már a holtponton és tízig kuruttyolt. Meglepően könnyen megoldotta ezt egy fél hetes vacsora, hetes fürdés, fél nyolcas ágyba kerülés. És akkor volt időnk arra, ami ebből az egészből a legfontosabb: az esti duruzsolásra. Félhomályban, suttogósan. Mai napig rendszerint ekkor buknak ki belőle a „nagy titkok”. 

A másnap nehezített terep

Nem csak ketten vagyunk. Reggeli után megkérem, hogy söpörjön fel a széke alól, amíg anyósom gyógytornázik. Elkezdi, de nem boldogul vele, odalépek, mire abbahagyja. Menni akar mami utána.
– Hé! Nem ezt beszéltük meg! – próbálok visszavenni a kapásból helyretevős hangsúlyból…
– Jó, akkor csináld, ahogy tudod, jó lesz! – elindul kifelé. – Jonatán! Pocsolya! – a jelszó sem segít.
Megmakacsolta magát. Teszek még egy kísérletet, de csak nem foghatom le, hogy ott maradjon!
A kudarcomat növeli, ahogy a másik szobából hallom, hogy „Hallgass anyára, hívott, menj vissza!”.

Hogy az ilyenkor érzett csalódást perfekcionizmus táplálja-e, nem tudom. De azt sejtem, hogy van az az élhető átmenet a „mi is felnőttünk valahogy” és a tökéletességre való törekvés között, amikor az ember épp úgy megélheti a hullámvölgyeit…

Visszavonulhatnék, felhagyva az egésszel, elvégre egy ötévesről van szó, aki átgázolt egy pocsolyán! Na és?! – így tusolná el a lustaság, hogy majd kétszer olyan durván lendüljön a felháborodás másodjára, meg harmadjára, negyedjére…

Vagy megvárom, míg önszántából visszatér. Vagy amikor nagymami kijön a szobából, akkor tudok négyszemközt beszélni vele. Felemlegetem újra a megbeszélteket, aztán odaállunk a seprűhöz, és a lehető leglazább hangomon együttérzek vele, hogy kicsit esetlen ez a lapát, tényleg! Nem könnyű rásöpörni a morzsákat, de hát ez van, ilyet sikerült venni ennek az anyának… – értékeli a nexust, hagyja, hogy mutassam. – Ezért én így szoktam próbálkozni vele…
Majd direkt ellépek, hogy ne legyen belőlem smasszer, csinálja csak önállóan.

Immel-ámmal megcsinálja.

Nem úgy ment, mint vártam. De két fontos tapasztalat mégis csak volt, ami segítségemre lesz legközelebb. Az egyik a következetesség, ami mindig megbízható támpont, ha már-már kihátrálnék egy helyzetből. A másik, hogy ezúttal sikerült felülkerekednem azon, amit hívjunk úgy, hogy „támogató közeg”. Vagyis a mások előtt/hallatára történő „gyereknevelés” zavaró faktora. Kiváltképp, ha érzékenyítve vagyunk a jelenlévőre….

Amíg mi egy folyamatban veszünk részt, a kívülálló az aktuális stádiumba való betekintés alapján cselekszik vagy formál véleményt. Ami ettől még egy hasznos visszajelzés lehet, ha ezt szem előtt tudjuk tartani.  A tudattalan döntés, hogy egy véleménynyilvánítást ítélkezésnek minősítünk-e, bennünk zajlik le. Hányszor történhetett meg, hogy „én csak elmondtam, amit gondoltam”, miközben a másik éppen vérig sértődött rajta? Tehettünk róla? Tudtunk róla egyáltalán? Ugyan így vica-verza.

És akkor a world peace…

– Ilyenkor kellene egy nagy pofont adni neki, és akkor majd nem csinálja ezt legközelebb!
– Jaj azzal nem megyünk semmire!
– Tudod, a kung-fu mester is kirúgja a tanítványa lábát egy ilyennél.
– …Jó, de mi nem kung-fu meseterek vagyunk, hanem a szülei.
– A francba, az igaz…

Így zajlott egy röpke telefonbeszélgetés két szülő között, akik egyszer régen úgy érezték, hogy másképp akarják csinálni, mint ahogy első blikkre tennék…

Ismét a kötődő büntetésről I.

Kétségtelenül tanév vége van. Fáradnak a gyerekek. De amikor fogja magát, és térdig ázott nadrággal, beázott cipővel ér partot a pocsolya túlfelén, miközben én épp azt keresem a pocsolya jobb oldalán, hogy „hol kelhetnénk át?”, mert amerre először indultam „arra nem mehetünk, ott mindig a kiscsoportosok játszanak!”, de „sajnos nem mehetsz át, mert tudod, most nem gumicsizmában vagy!”, na, akkor kiakadok. Negyed óránk van odaérni a fogorvoshoz. Szárazon. Vagyis már csak 10 perc.

Hazarohanás, átöltözés, fogorvoshoz menés. Ahol annyira ügyesen tűri a kezelést, hogy megint csak felrémlik a kezeimet markoló ötévesemről, hogy nem kisfelnőtt. A gyerek, az gyerek.

Hogyan tovább?

Nem hagyhatom annyiban, még ha könnyebb is lenne, mert nem akarok tartani a gyerekemtől…, se uralkodni rajta.

Elkezdtünk hát arról beszélgetni, hogy mi az, amit leginkább szeret – hogy majd „a régi pedagógia” mentén azt vonom meg tőle… Zsákutca. Dr. Renee Brant világít rá csodásan arra a totális félreértésre, amikor azzal az elgondolással büntetjük meg a gyerekünket, hogy először rossznak kell éreznie magát ahhoz, hogy aztán jól viselkedjen. Teljesen mást tanul belőle a gyerek, mint ami a szülő szándékában állt…

– Legyen az, hogy ma és holnap segítesz nekem pár dologban, mert úgyis sok a teendőm. És nagyon odafigyelsz, ha valamire megkérlek! Így szerintem holnap estére már egészen elhiszem újra és megnyugszom, hogy legközelebb hallgatni fogsz rám. Majd kérdezd csak meg holnap este, mielőtt lefekszünk!
– Jaaaajj…. – fennakadt szemmel, fülig vigyorral játssza el, hogy ez mennyire lesújtó hír számára.
De azt hiszem, valójában értékelte a kialakult hangulatot. „Pocsolya” lett az emlékeztető jelszavunk arra az esetre, ha megfeledkezne róla.

– Tudod, simán lehet, hogy más szülő ilyenkor adott volna egy nagy pofont a gyerekének. De mi nem verekszünk. Lehet, hogy akkor legközelebb megtorpannál majd a pocsolya előtt, mert eszedbe jut, hogy de fájt múltkor is az a pofon!
– Juujj – követi a gondolatmenetet…
– De szerintem azért állj meg, mert már okosan tudod, és eszedbe juttattam, hogy milyen nehézségeket okoznál ezzel magadnak és nekem is. Hacsak azért nem csinálnál meg valamit, mert félsz tőlem, az nem lenne jó. Mert akkor nem fogod tudni nekem elmondani majd azt se, amikor valami bánt, ha szomorú vagy…

(Didaktikusan, kérdésekkel „ellenőrzöm”, hogy tudja-e, mit kell csinálni, ha vizes lett és hűvös van? – Mert ha nem azt csináljuk, akkor mi történhet könnyen? – És az milyen szokott lenni? – Nyilván mindenre tudta a választ. Fontos, hogy ő mondja ki, vezesse le, ne én „dorgáljam”…)

– És azt észrevetted, hogy nem kiabáltam veled?
– Tényleg… – jelentőségteljesen néz.
– Látod, én próbálok változtatni, ahogy beszéltük, emlékszel?! – visszacsatolva egy korábbi beszélgetési kísérletre arról, hogy nem jó irányba haladunk…

Az utóbbi időben szemrebbenés nélkül mond nemet, ha valamire kérem. Én meg vissza-visszatérek a kiabálós „módszerhez”, így szoktatva őt arra, hogy már csak arra kapja fel a fejét…

A köztünk lévő konfliktusok a kapcsolatunk aktuális állapotáról is árulkodnak. Bár sokszor tapasztaltam, hogy ezen lehet javítani – újrakapcsolódni – először mindig elszomorít, hogy „ide jutottunk!”. Talán mert nem szoktam még meg – „nem így szocializálódtam” –, hogy a kapcsolatok megjavíthatóak. Hogy egy kapcsolat minősége, legyen szó anya-gyerek viszonyról, párkapcsolatról vagy barátságról, lényegében mind azon múlik, hogy mennyit teszünk bele. Éppen most. Éppen úgy, ahogy a másik igényli.

Szeretettank – mondják –, azzal működünk. Amiből kispóroljuk a lényeget, ha pofont adunk, üvöltözünk, fenyítünk. Amikor az együtt töltött idő jóformán az operatív dolgok körére szűkül. Hát, olyankor nincs mit csodálkozni, ha éppen nem együtt-működünk…

— Anya, miben vigyük haza a havat?

— Szerintem ne vigyük haza, muki, otthon is van épp elég!

— De ha nem lesz elég egy hóemberhez?! Adj egy vödröt, amiben hazavihetjük!

— De nincs nálam vödör! Nem hoztam.

— Nem megmondtam, hogy hozzál vödröt?!!

— ?!?!?!

A szemöldököm a homlokom közepére ugrott a hangnemtől. És amióta érte mentem, ez már a második nemmegmondtamhogy volt. Majdnem rákezdtem, ahogy máskor, hogy miezahangnem… De két dolog jutott eszembe! Az egyik, hogy ezt vajon az oviban hallhatja ennyiszer? A másik: vagy tőlem?!

Bármelyik is, valószínűleg elég rosszul esik neki, ha ilyen tökéletesen megjegyezte. Mégse mondhatom, hogy ilyet ne mondj nekem! Az ovit most kár lenne belekeverni…, meg tudom jól, hogy tőlem is elhangzik ez időnként…

— Figyelj csak — odaguggolok mellé — Biztos rosszul esik neked, amikor ezt hallod tőlem, hogy nemmegmondtamhogy, igaz? De én ezt akkor mondom neked így, amikor már többedjére kértem valamit, és még mindig nem csináltad meg. Te nem mondtad nekem, hogy hozzak vödröt. Ha mondod egy-kétszer, biztosan hoztam volna! — erre elmosolyodik — Úgyhogy a nemmegmondtamhogy ebben az esetben elég bántóan hangzik. De van nálam egy szatyor, abban pakolhatsz havat, tessék.

És tessék! Megcsináltam, hogy letorkollás helyett helyre tegyem ezt a kérdést. Láttam, hogy átment, mert nem voltam se agresszív, se bántó. Kíváncsi leszek, hogy mikor használja majd ezt a “formulát” legközelebb, és hogy megfelelő kontextusba tudja-e helyezi. “Kontextus” meg adódik fordítva is persze, például, mikor hív, hogy menjek már, de én mindjártmégeztleírom…

Szösszenet. Ami ha nem így végződik, akkor olyan súllyal nehezedik a napunkra, de a délelőttünkre mindenképpen, hogy még az ember lányának aktuális korához is hozzáadni tűnik vagy plusz tizet…

Szóval állok a zongora előtt, épp csak hátat fordítottam a gyermeknek, mert harmadjára felejtettem el és jutott újra eszembe, hogy írni szerettem volna a barátnőmnek már két hete. Ezt megelőzően a fürdőszobában jutott eszembe, mikor is okvetlenkedve megjelent ott is a gyermek, hogy… Nem is tudom miért. Csak úgy! Ma reggel így ébredt. Felemelem a telefont, hogy lefotózom, ettől mindig elmenekül. 1 percre.

“Sose foglalkozik velem! Persze ez mindig reggel van… dolgozik… Amíg apa alszik… Olyan rossz nekem…!”

Ilyeneket hallok a hátam mögül. Már váltottunk pár üzenetet a barátnőmmel, tőle is 10 cm-re áll a gyermek, küldi a fotót.

— Anya, megyünk egy kört a házban? — ezt már hangosan adresszálja. Egy papírdobozban ül.

Elköszönök. Majd folytatjuk. Egyszer. Valamikor. Most nem, mert még a végén behisztizek, mert miazhogy egy percem sincs és folyton ráfigyelek, erre ő meg azt mondja, hogy… És ha anya behisztizik, akkor lekiabál, meg szúrós megjegyzéseket tesz, leblamál és goromba lesz.

Hogy értessem meg egy egocentrikus ötévessel, hogy miért is vagyok kiakadva? Hogy nincs is igaza! De ami fontosabb, hogyan nyugtassam le magamat…?

Megkapaszkodom a bögrémben, és megpróbálom átstrukturálni a történteket valahogy úgy, hogy szót értsünk.

— Jonatán, reggel, miután felkeltél, hívtalak, hogy gyere, öleljük meg egymást…, igaz? — bólogat — Erre te bementél a szobádba, és becsaptad az ajtót! Becsaptad volna, ha nem akadna meg a padlószőnyegben… Foglalkoztál vele, hogy én mit szerettem volna? Vagy hogy mit fogok csinálni helyette? Nem! — kicsit megállok, hogy visszahúzódjon a sértettség a hangomból, meg a szemrehányás, mert az teljesen hatástalanítaná a mondanómat. Nem összeveszni akarok vele, se földbe döngölni.

— Jó, gondoltam magamban, akkor lejövök, megcsinálom a teát neked, kávét magamnak, és leülök olvasni. Közben te nem tudtad, hogy én mit csinálok, ugye? — mosolyog, mint aki rácsodálkozik erre — Aztán mi történt? Egyszer csak megjelentél, hogy csináljuk ezt, csináljuk azt! És amikor nem dobtam el mindent, hogy jó, csináljuk! — itt felkiáltok, hogy elnevesse magát — Na, akkor olyanokat kezdtél mondani, hogy én nem is foglalkozom veled! — itt megint meg kell állnom, mert mégis kezd a hangom a magasabb tartományba csúszni…

— Amikor bementél a szobádba, mert mást szerettél volna csinálni, én se álltam ott… Ugye nem álltam az ajtódnál, hogy de, de gyere, ölelj meg, te nem is foglalkozol velem? — inkább kérdezem, mint mondom, mert ha ő válaszol, az általában jobban átmegy.

— Nem… – mosolyog.

— Érted már? Én akkor elfoglaltam magam, amíg te is a szobádban. És közben eszembe jutott a Szilvi barátnőm, tudod, Dusi és Dejkó anyukája, és éppen neki írtam smst. De nem tudtam befejezni, mert amint megjelentél, azt akartad, hogy hagyjam félbe. Úgy éreztem, hogy ez nem igazságos. Persze lehet, hogy te még ezt nem is érted annyira, mert egy kis ötéves vagy, aki csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat… — de a mondat végét már csak magamnak mormolom.

A saját szavaim mosták el a mérgem, mintha kellett volna a füleimnek, hogy kimondja a szám mindezt… Már nem akartam kidobni őt sem az ablakon, és láss csodát, erre kibukott a nap két felhő közül, és úgy terült el a nappalinkban, mint a jóérzés bennem, ahogy megnyújtotta a sziluettem mellette…

Úgy 5 percre. De lefotóztam! Belül is, hogy nyoma maradjon. Hogy ennek maradjon nyoma! — ne annak, ami akkor lett volna, ha meg se próbálok fölnőttként viselkedni, csak tolom magam előtt azt a nyamvadt dobozt, ami egyszerűen nem tud jópofa lenni, csak pont olyan, ahogyan én éreztem volna magamat, mikor két kör után szétesik…

“Lehet, hogy éppen elfelejtetted, hogy apa alszik, és kiabáltál egy nagyot, amire felriadt… Lehet, hogy ráhasaltál a deszkára, ami ettől elmozdult, mikor éppen méricskéltük… De hogy letetted ide a nyalókádat, pedig már éppen bekaptad volna, és előbb odaültél vacsorázni, mert megkértelek, na, az nem semmi dolog volt kisfiam!” 

A lényeggel kezdem. Ezek a mondatok nagyon sokat jelentettek neki és nekem is. Végre elcsíptem a kulcspillanatot, amikor magam is tisztán látom, hogy mi számít és mi nem. Mi felett hunyhatunk szemet és mi az, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Olyan sokszor felcseréljük a kettőt…!

Nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, amikor valami nem az elképzelésünk, az elvárásaink szerint történik, mint ami igen. Kétszer-háromszor többet korrigálunk, mint amennyiszer dicsérünk! — és most valószínűleg keveset mondtam. (Érdemes lenne leírni egy napunkat: csak címszavakban, gyorsan bepötyögni a telefonba, és nap végén összeadni, azt hiszem, megdöbbentő eredményt kapnánk.)

Mintha attól félnénk, hogy ha elmulasztunk egy “rászólást”, akkor sose tanulja meg…! Mintha mi olyan tökéletesen csinálnánk mindent! Mindig kedvesen szólunk a párunkhoz, sose vagyunk udvariatlanok senkivel, mindig annyit szedünk, amennyit meg tudunk enni, annyit vállalunk, amennyit teljesíteni tudunk, mindig akkor csináljuk a napi kötelezőket, öltözés, tisztálkodás, amikor kell, sose nyúlunk az orrunk belsejébe papírzsepi nélkül, amikor viszket… — felnőttként. Aztán hogy gyerekkorunkban hogy csináltuk…? 

“Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” /Carl William Buehner/

Azt szeretném, hogy a kisfiam gyarapodjon és örömre leljen a szavaimban, bebújhasson alá hüppögni, mikor a “megértelek” és a “majd ez is menni fog” borul rá megnyugtatóan, ha arra van éppen szüksége. Tudom, hogy az állandó, jószándékú rászólás, korrigálás, okítás nem képes erre, csak is a megbecsülés. Kipróbáltam. Bár magam is hadilábon állok a dicséret fogadásával — nem mindegy, hogy kitől és hogyan kapom… —, és látom, hogy nála sem mindig akadálytalan a befogadás, de ez a valami — nevezzük szemléletváltásnak — képes egymás felé fordítani minket. Onnan már csak a szemeibe kell belenéznem, hogy tudjam: lehet, hogy éppen elfelejtette…