Teljesen fel volt pörögve, dobálta a plüsscicáját, aztán fejest ugrott utána az ágyba, sikongatva dobta fel újra. De a látszat csal, anya már tudja. Elég csak hozzáérnem, és máris menekülőre fogja, meg bömbölni kezd. Teljesen fáradt. Hogy lesz ebből alvás?! – megszeppentem egy pillanatra. Aztán eszembe jutott anyukám módszere, a kizökkentés.
– Jonatán! – szóltam neki vidáman. Felkapta a fejét.
Biztos azt várta, hogy kérlelni fogom vagy szigorú leszek.
– Emlékszel, hogyan hullámzott a tenger? És hogy kavicsokat dobáltunk bele? – kikerekedett a kis szeme, láthatóan kereste az emléket.
Amikor meglett, átszellemülten utánozni kezdte a víz hullámzását. Mindeközben észre sem vette, vagy hagyta, hogy odahúzzam magamhoz, átölelt. Tovább meséltem neki, hogy milyen színű kavicsokat gyűjtöttünk, és milyen hangjuk volt, ahogy a vízbe pottyantak. Bluggy-bluggy-bluggy. Teljesen lenyugodott.
Jó tudni, hogy most már olyan elevenen élnek benne az emlékei, hogy fel tudjuk idézni őket, felülírva ezzel a jelen hangulatát. Máskor is bevált. Elég volt egy-két kérdést bedobni, ami elvezette a gondolatait és a kis kezeit felém.
]]>Ő előtte én nem tudtam, hogy milyen érzés elaltatni valakit. Figyelni, ahogy a pillái egyre lassabban söprik a levegőt… már nem rám figyel, csak a hangom cirógatja és csalja egyre messzebb… kisimulnak az élmények is az arcán, talán majd álmodik velük. Aztán még egyszer lerázza magáról az ébrenlétet — megrándul a kis teste, majd szépen elernyed. Enyém pedig a pillanat, ahogy elröppen szeméről az utolsó hangulat és édes álomba szenderül. Ezért tudom kivárni milliószor is, ha kell…
]]>De olyan édes itt, a mellkasomon! Újabban így alszik vissza reggel, egyik praclija a szájában kergeti a fájdalmat, a másikkal a pólómba csimpaszkodik, aztán lassan gyengül a szorítás, súlyosakat rebbennek a pillák és a “Bóbita, Bóbita álmos” versszakra már mélyen alszik.
De most nem bírom letenni! Az illatos, kis feje pont az állam alá fér, puhán lapul a mellkasomra, a karjaival ölel, a popija a combomon ül, a szuszogása is rám simul.
A testünk határai elmosódtak, most a kettőt újra egynek érzem, minden porcikája a helyén van rajtam, ahogy 9 hónapig a helyén volt bennem…
Ben babát édesanyja hónapok óta újra és újra álomba dajkálja, mert ahogy ő mondja szelíden, “még nem erőssége az alvás”. Már elfogadták, hogy nincs más dolguk, mint ráhangolódni a kicsi igényeire és úgy csinálni, ahogy nekik jó – és az így éledt harmónia láthatatlan függönye mögött már eltompul a rokonok és a szakirodalom bíráló véleménye…
Ő ajánlja a hasonló nehézségekkel küzdő anyukák figyelmébe az angol Nurshable blog “Wait It Out” módszerét, amit egy három gyerekes édesanya jegyzett le.
Magyarul kivárni, amíg a pici elég érett lesz az önálló elalváshoz, visszaalváshoz. Az ehhez vezető utat egy fejlődési folyamatnak tekinti, amit a szülők támogatnak a baba igényeire hangolva, mert az ő részéről a kényelem és közelség keresése egy ösztön, nem választás több lehetőség közül. Tehát az önálló alvás nem szokás vagy szoktatás kérdése, hanem hogy megérett-e már rá vagy még nem. Ahogy a sírás sem manipuláció, hanem kommunikáció.
“Tudok várni addig, amíg megtanulod elmondani, mire van szükséged. Amíg szavaimmal rá tudlak vezetni, hogy az éjszaka sötétjébe burkolózó meleg ágyacskád valójában egy biztonságos kis fészek az otthonodban, egy karnyújtásnyira a szüleidtől.”
De mi kell ahhoz, hogy hónapok múltán az addig ölelő kar a fáradtságtól elcsigázva se fonódjon össze makacsul a kicsi előtt? Bizonyosság, remény, tudatosság?
Kételkedtünk-e a testünkben, hogy ki bírja hordani, világra bírja hozni a magzatot vajúdás után? És megéreztük-e, hogy a karunk szinte magától tudja, hogyan ölelje a őt, a szánk hogyan puszilja, a szívünk dobbanása hogyan nyugtassa meg? Szerintem ezzel nyertünk valódi ön-bizalmat. Önbizalmat a testünkben, hogy sokkal szilajabb, a lelkünkben, hogy sokkal határtalanabb, a pszichénkben, hogy sokkal bölcsebb, mint gondolnánk.
“Felnőttem. És erős vagyok. Már megértem az idő múlását és hogy ezen is túl leszünk. És tudom, hogy el fogsz tudni aludni. A csecsemőkor a legrövidebb része a kurta gyermekkornak, amíg a karjaimban tarthatlak. Ki bírom várni, nem kell végigsírnod.”
Ha összehangoljuk, ami a fejünkben van (egó, elvárások, félelmek, akarat) a szívünk lüktetésével (ösztön, megérzés, szeretet, vágy), akkor nem csinálhatjuk rosszul…
A “Wait It Out” módszerről bővebben angolul:
http://nurshable.com/wio/