Ez a bejegyzést 2013. szeptember 11-én írtam, az első hármas nyaralásunk első napján, mikor a 9 hónapos Jonatán fogzani kezdett, és Apa mentette meg a helyzetet…

Pár napja tekergett már az írás a fejemben “Egy anya titkai” címmel. A bűntudatról szólt volna, mikor bántó gondolatok feszítenek és alig bírom visszanyelni őket, mardosnak belülről keserűen. Talán te is érzel néha így. Tehetetlenül mérges vagyok, dühös, türelmetlen, ha lehetne… ha lehetne kihajítanám az ablakon! Bedobnám az ágyába és kifutnék, hogy ne is halljam! felkapnám és megráznám, hogy hallgasson már el! vagy egyszerűen letenném a földre és nem vennék tudomást róla. Róla, az én egyetlen, drága kisfiamról. Őrült ellentmondás. Ez az én anyatitkom, a szégyellt, ami nem illik az odaadó édesanya képbe… 

Arról is írtam volna, hogy nem hiszek a felmentésekben, hogy “én is kiborulhatok”, “én is lehetek fáradt”, “én is emberből vagyok”, mert ezzel azt írnám alá, hogy vannak felmentő körülmények, amikor az agresszió felett szemet hunyhatunk. Pedig nincsenek, mert ott tüzel az ingerült mozdulatokban, a dühös szembogárban, a kitörő felkiáltásban, és ahogy a gyermek ki van szolgáltatva a szeretetünknek, úgy védtelen az agressziónkkal szemben is. Máshonnan kell jöjjön a feloldozás!

És akkor az történt tegnap hajnalban, hogy az éjfél óta tartó fogzási őrületnek véget vetve apukája felpattant: most elindulunk sétálni, akkor majd elalszik! — ezzel repítve felénk a mentőövet, amivel kievickéltünk abból a csapdából, hogy tehetetlenségünkben még egymást is el kezdjük marni.

Ingerülten öltöztem a szekrény előtt, amikor kicsúszott a számon, hogy elegem van ebből a gyerekből! — ezt sosem mondtam még ki hangosan, riadtam meg. De erre az apja is kifakadt, amitől aztán megbátorodtam én is, aztán ő rákontrázott, majd én vissza, és megvallom, hogy jól esett kimondani a kimondhatatlant, elmondani az elmondhatatlant, kiengedni magunkból ezeket az ártalmas gondolatokat, hadd mossa tisztára szülői szívünket az egymásba vetett bizalom és törjön össze a megkövült képmutatás, hogy mindig csak a jót, a szépet… A végén már rázkódtunk a röhögéstől, hogy kínunkban mire vetemednénk. Felszabadítóan abszurd volt és bizalmas.

Bizalmas, mert neki elmondhattam, ő az édesapja, kettőnk közül a egyik, akiből lett és aki valójában soha nem ártana neki. Lépésről lépésre párolgott el belőlünk a feszültség, és helyére valami elmondhatatlan könnyedség és békésen fáradt derű kúszott. 

Az ébredező szálloda ablakain hunyorgó napfény csak egy jókedvűen andalgó, babakocsis párt láthatott távolodni a tengerpart felé, mit sem sejtve a szülők titkairól, akik egyszer cinkosságot fogadtak egészségben, betegségben, örömben, bánatban, szülőségben, hülyeségben…

Boldog Apák napját! 

— Kisfiam, hadd mondjam már végig ezt a mondatot apának!

— Jonatán, most anyával beszélgetünk!

— Nem tudtunk két értelmes mondatot váltani. Hol is hagytuk abba? Már nem is tudom, mindegy, hagyjuk… 

A méltatlankodás helyett ma másképp szerveztük a napot, és ebéd után autóba ültünk, hogy a fiúcskánk 10 perc múlva békésen szuszogjon hátul a gyerekülésben. Aztán leparkoltunk, szereztem két kávét – ne mondhassuk, hogy „még egy kávét sem ihatunk meg együtt!” –, és átbeszéltük, amit kellett ott, a Gesztenyés kert oldalában, tavaszias madárcsicsergésben.

Persze a Cserpes Tejivó felé szaporázva azért vállamra kúszott a kérdés: „Nem félsz, hogy a gyerek hozzászokik ahhoz, hogy autóban aludjon el?!” – amíg visszafelé sétáltam a randi helyszínére, meg is válaszoltam ezt a kérdést a fejemben:

A gyermek már hozzászokott az autóban ill. babakocsiban alváshoz, ezért is tud olyan jókat pihenni, 1,5-2 órát egyhuzamban! Eltelt már az a babakor, amikor ezek az órák fölött őrködtem – csak nehogy felébressze valaki!!! Mert akkor sincsen semmi, ha kevesebbet alszik. Az sem katasztrófa már, ha kimarad a délutáni alvás, csak számolni kell egy nyűgösebb gyerekkel, ami nem róható majd fel az illetőnek. Elengedhettem hát a napirend ezen pontja felett érzett akarásom.

Kevés kapcsolatot rombolóbb helyezetet tudok elképzelni a mostani körülményeinek között annál, mint amikor ott fekszünk a nagyágyon – vagy én ülök a gyerekágy mellett –, és az álmosságom növekvő mértékével fordítottan arányosan csökken a gyereké.

Így lesz a békés összebújásból gyötrődés. Majd egyszer csak felül, hogy még véletlenül se csukódjon le a szeme! – pedig direkt megdöntöttem magunk felé a mesekönyvet, hogy minél laposabb szögben kelljen rápillantani. Ekkor már tudhatom, hogy ennyi volt, pihent egy kicsit, de aludni már nem fog.

Viszont van olyan, hogy nem akarom tudni, mert gondolatban már ragaszkodni kezdtem a nélküle töltött időmhöz, és akkor mérgemben a párnára parancsolom azt a szőkés kobakot, meg olyanokat mondok, hogy „Most aludni kell!”, meg „Nem érdekel, addig innen fel nem kelünk, amíg nem aludtál egy kicsit!”. Bravó. Mindeközben apa kint tobzódik, mert neki még ennyire sem ment, hát jöjjön anya! De amúgy „Mi az isten van ezzel a gyerekkel?! Valamit elrontottunk, hogy nem alszik el!” – kezdi egyre jobban beleélni magát a gyereknevelés puskaporos fejezeteibe…

Folytassam? Inkább csak azzal, hogy megéri összehangolni az igényeinket a lehetőségeinkkel, meg azt a 800ft-ot is, amit a kávékért fizettem. A parkolásra meghívott a férjem.

— Ami szép lehet, az legyen szép, nem? — és mosolyogva megrántotta a vállát.

Lehajoltam a lábosért az alsó fiókhoz, kivettem a hűtő oldalából a tejet. Ah, mindig elfelejtem kitörölni azt a fakkot! — amiben kicsit kifolyt a lekvár. Levettem a polcról a zabpelyhet és vízért nyúltam. Ami szép lehet, legyen szép… pörgettem magamban a mondatot, miközben a rutin mozdulatokkal kezeim között készült a reggeli.

Én gyors tempójú, praktikus gondolkodású, kissé felületes voltam. Ő megfontolt, férfiasan ráérős, precíz. Aztán az egó-harcaink megedzettek. Összekovácsolódtunk az olaszos szenvedélyben, amit a ránk zúduló szülőség szilárdított meg. Ccchhh és felszállt a gőzfelhő! — közben elkészült a kávé is…

Szóval megvívtuk már a magunk csatáit ahhoz, hogy ma reggel komolyan gondolkodóba essek a kicsi fiúnak készített üvegek láttán. Elsőre felderültem, hogy milyen jól mutatnak így, meg de jók a színek! A csapon lógó előkékkel a periférián jólesett a szememnek, fogékony vagyok a szívmelengetőre. Aztán a gondoskodása gyengített el, a törődés, ahogy ezek itt állnak sorban.

 Majd magamban konstatáltam, hogy az apáknak csak pontos, konkrét feladat kell és azt megcsinálják, ennyi a titok. Nem azt kell rájuk bízni, hogy öltöztesd fel a gyereket, mert az egy sor további kérdést vet fel, és végül úgyis mi csinálnánk meg, hanem a kezébe adni, hogy add rá ezt meg ezt, meg hogy itt ez a két könyv, légyszi keressétek meg minden oldalon a kismackót, amíg lezuhanyzom! Vagy hogy forralj vizet a babának, és tedd palackokba. Nem azért, mert az apák debilek — félreértés ne essék—, hanem mert más az észjárásuk, mint a miénk, meg valami régi berögződéstől fogva hajlamosak (vagyunk mi is!) azt hinni, hogy ők kevésbé kompetensek a kisbabájuk körüli teendőkben, mint az anyák, pedig ez tévedés. Ezt a tévedést felismerni és átbeszélni, rávezetéssel, türelemmel felülírni minőségi változást hoz a mindennapokban — és beleszórtam egy csipet vaníliás cukrot a tejbegrízünkbe…

Utána magamon gondolkodtam. Egy pillanatra bepróbálkozott a régi veszekedések groteszk törpéje a halványuló kisebbségi komplexusomat ingerelve valami olyasmivel, hogy “persze, mert ő mindent olyan tökéletesen csinál! nem tökmindegy, hogy állnak az üvegek, így is – úgy is kihűl az a víz!” — de sikerült nem elcsábulnom ennek az olcsó érzésnek. Inkább arra jutottam, hogy milyen igaza van! Én biztos nem raktam volna így sorba és akkor valami egészen más gondolatsorral indult volna a napom, kár lett volna érte! Ahogy ez bevillant, máris az elfogadás pillekönnyű érzése öntött el jutalmul, meg egy homlokcsók onnan föntről a szeretet miatt és egy hűtőszekrényre illő gondolat, ahogy vittem be hozzájuk a reggelit:

Luxus azt hinni, hogy 6 év 8 év után már a másik semmi újat nem nyújthat, akkor kezdd el újra felfedezni benne azt, amit szeretni tudnál magadban…!

Igen, ez fordított egyet a kormánykeréken, és addig ismeretlen vizekre vezette őket, ahol erősen kell kapaszkodniuk egymásba, hogy megmaradjanak. És a férj pont ezzel a mondattal eresztett a szorításon, a nő megingott.

Aztán eltelt pár fagyos perc, az anya a kiságy mellett ült, mikor az apa felháborodást színlelve karon fogta, visszacipelte a kinyitott kanapéhoz és engesztelő pillantásától máris porrá hullott hangja sziklaszilárdsága.

Ismét béke volt és a feleség egy szép reményű jövő ígéretével hajtotta álomra fejét a férj karjaiban… mindössze 42 percre, mert az újszülött sírása riasztotta. Egy pillanat alatt a kiságy mellett volt ismét, karjában a fiúcskával, akinek panaszos sírása gyorsabban söpört ki minden álmot szeméből, mint a legerősebb kávé, de boldog volt, anya és feleség — most épp egyensúlyban…

Fotó: Paul Schneggenburger: “The Sleep of the Beloved” 

Az úgy volt, hogy kicsit másnaposan ébredtem / lettem kiugrasztva az ágyból.
— Anya, reggel van, nézd csak! — és nézem csak, mert olyan aranyosan állapítja meg, mintha nem lenne minden reggel reggel. Készül a tea, pirítós. “Az enyémre ne tegyél vajat, anya!” — mondom, mint egy szinkronhang, amikor megjelenik tíz kicsi ujjacska a konyhapultba kapaszkodva, hogy megfigyelje, minden rendben zajlik-e.

Eltelik a délelőtt, csak semmi hirtelen mozdulat, könyv olvasás együtt, beszélgetés, gyurma… És kb. fél 2-re le is nullázódom. Érzem a pánikot magamon, elnézve a mellettem pörgő gyerekem, hogy ha nem alszik ma délután, akkor végünk. Hiába, nem lehet büntetlenül kimaradni már este, ha a kiscsaládnak nincs segítsége!

Bevetek hát mindent, hogy összehangoljam a kedélyeket, aztán feladom és behozom a laptopot, hogy a Vándormadarakra aludjunk el. Fészkelődik, felül, lefekszik, én meg kiakadok:
— Jonatán! Kurvára tedd le a fejed most rögtön!
Leteszi. Még fújok egyet a felnőttség jogán, mint aki el akarja hinni egy pillanatra, hogy jól végezte dolgát, aztán meglátom, hogy könny gyűlik a szemébe. Egyből átváltok, mert ennél még az is jobb volna, ha üvöltve bömbölne, de nem. A gyerekem nem szól semmit, csak könnyes szemmel kurvára leteszi a fejét, mert megfélemlítettem.
— Sajnálom, hogy így rád förmedtem, picim, ez nem szép dolog, bocsánat! Nem így kellett volna, most már tudom. Légyszíves, próbálj meg elaludni, mert nagyon álmos vagyok én is, és ha most elalszunk, akkor sokat tudunk játszani délután!

Simogattam még egy kicsit, enyhült a kis arca, mintha sikerült volna elcsitítani benne a riadalmat, nemsokára elaludt. Belezokogtam a párnába, amikor apukája áttette mellőlem a kiságyba. Egyszerre szorította meg a szívem a bűntudat és gubózott a torkomba kikiabálhatatlanul, hogy nem tehetem meg! Nem tehetjük meg, hogy így kifárasszuk magunkat, mert akkor ennek tesszük ki őt másnap — megérte?

Kezdenek bepörögni a gondolataim. Hol magamat vágom a falhoz a saját kezemmel, mint egy akciófilmben, hol azt vizualizálom, ahogy a férjemnek esek. Hánykolódom, aludnom kellene, de azt nem tudok — csak annyit, hogy most már lelkileg is teljesen szétfolytam. Mit kezdek vele, ha felébred 2 óra múlva? 

Persze arra még volt erőm — erőnk —, hogy csúnyán összevesszünk az apjával. Ismerem ezt a beszűkült tudatállapotot, mikor egymástól szívjuk el a levegőt, csak mert nekünk éppen kevesebb jutott — úgy érezzük. Ilyenkor fel kell adni ezt a gyermeki reakciót, ami ott gyökeredzik valahol mélyen, valahol hátul, és gombnyomásra pöccent.

Adjuk fel! Lépjünk hátra kettőt! Ismerjük a kimenetelét, de nem lesz idő a feloldozásra a végén, mert előbb fog felébredni az a szöszke fej, és nem, most nem ahhoz kell bújni, jó mélyen beleszippantani, rajta vígasztalódni, a társunk felé meg haragot tartani. Ne mossunk össze mindent, csak hogy a kibogozhatatlan érzelmek rejtekében nyalogathassuk a vélt sebeinket. Ideje két lábra állni, hogy a karjaink ölelkezhessenek. Mert kell a béke ahhoz, hogy majd átbeszéljük a felcsúszott érzelmeket. Minden tüske egy száron termett…

De nem most. Most egy instant terv kell, anyának és apának, hogy összetákolják magukat. Amikor a tisztánlátásunkat az önsajnálat ködösíti be, akkor mielőbb olyan helyzetet kell teremtenünk, amiben döntésképesek lehetünk. Apró, pozitív mozzanatok egymásutánjába kapaszkodva, lépésről lépésre kijuthatunk a mélyéről. Jelenleg nagyvolumenő változásokra nem vagyunk képesek, ezért is zizzentünk össze és kezdett nyomni a tehetetlenség — pl. hogy most azonnal jöjjön egy nagymama, aki derűsen eljátszogat a nap második felében a kicsifiúnkkal, míg mi úgy heverésszük ki az elmúlt napokat, ahogy annak előtte. Ha a legvágyottabb elérhetetlen, keressük a kivitelezhető verziókat. A lényeg, hogy valami jólesőt hozzunk össze mielőbb. Önjutalmazás ON!

Tíz perc múlva csönget a pizza az ajtóban, közben további kétes termékekkel tértem vissza a boltból, ahova olyan elszánt arccal nyitottam be, mint egy titkosügynök, aki ballonkabátot visel a fekete bőrcucc fölött — vagy egy anya, aki nassolnivalót áhít, macinaciban a kabát alatt. És nem egész negyed óra múlva indul a szombat délutáni mozi, hogy a végén azzal a megnyugvással a tekintetünkben emelkedhessünk föl a kanapéról, hogy hatással vagyunk az életünkre! A feszülős fáradtság nyújtózkodós pilledtséggé szelídül, mikor úgy kapcsolódunk ki, mintha csak ketten élnénk együtt. A kritikus 2 óra elteltével pedig már azt lessük, hogy na, mikor ébred már fel az a kismuki, aki olyan jó, hogy van nekünk! Bizony ennyit tud fordulni a világunk, ha van egy összehangolt terv, mikor Mr&Mrs.Black kicsit bedobja a törölközőt…

Drága Szerelmem! Csak szeretném előre elmondani neked, mielőtt még hazaérsz, hogy nagyon jó napunk volt ám és minden rendben. De a feltűnésed valószínűleg drasztikusan megváltoztatja majd a viselkedésemet. Nem szeretném, hogy azt hidd, egész nap ilyen idegbeteg voltam, mert nem. Csak most már kezdek kiakadni, érzem. És ha itt leszel, akkor majd egy pillanat alatt fel fog dühíteni minden megnyilvánulásod, amivel erre utalnál, még ha jószándékúan is teszed, mert tudod, hogy magamtól nem nyílnék meg. Támadásnak fogom venni, hogy végre kiadhassam a feszültségem. Sajnálom! Ez a viselkedés valójában egy segítségért kiáltás volna részemről, amit nem merek nyíltan felvállalni. Mert tudom, hogy te is dolgoztál ma, mi meg kirándulni voltunk a szabadban, és nem is volt semmi különösebb nehézség, kimaradt a délutáni alvás ugyan, de nem pánikolok már rajta, mert öröm együtt lenni a fiúnkkal, de tényleg. És amikor ennek ellenére azt érzem, hogy ha még egyszer oldalba lök, miközben készítem a vacsorát, mert azt akarja, hogy vegyem fel, amit megértek, mert ő (is) nyűgös és onnan lentről nem lát a fazékba…, akkor legszívesebb megfognám és elhajítanám messzire. Vagy ráüvöltenék, hogy a torkomban növekvő feszültség ne bőgessen meg. De nem kiabáltam, mert már elégszer sikerült feltartóztatnom magam és bevillan ilyenkor, hogy ne tovább! Van egy trükköm is, még mielőtt minden kötél szakadna. Énekelni kezdek. Valószínűleg elég hamisan, de mégis csak jobb, mintha elhajítanám. Most éppen egy Kelly Family dal ugrott be, ez már önmagában vicces volt. Felkaptam kicsifiút és táncoltam vele. Közben megkavartam a főzeléket. Aztán letettem és öt perc múlva megint jött, engem akart, belőlem akart, mert ő (is) lemerült. Újra túllépek önmagamon, azért is megcsinálom! — mormolok magamnak, mint egy hosszútávfutó. De közben tudom, hogy amikor megjössz, akkor majd leeresztek és neked fogalmad sem lesz arról, hogy mire voltam képes. Csak az összeesett lufit látod, meg ahogy levegőért kapkodom. Fáradt vagyok, sok volt már ez az elhúzódó betegeskedés, a non-stop együttlét, nekem sok. De hogy kezdjek ebbe bele? Tudom, persze, megértesz, sokszor beszéltünk már erről, de téged is erősen köt még a gyerekkorod, a csaláid minták, amik között letapogattad a valóságod. El sem mondom, mert nem akarom bizonygatni neked, hogy azért jó anya vagyok. Inkább előre szólok, hogy sajnálom, ha feleségnek most nem jó, mert még is csak te vagy az nekem, aki felé kioldódhatok. Persze az igazság az, hogy nem is tudok előre szólni neked, mert nincs időm megírni ezt az üzenetet, 7 óra múlt és meg kell etetnem a gyerekünket…

Régóta kérte már a férjem, hogy ne javítsam ki állandóan a gyerek előtt, amivel elméletben teljesen egyetértettem. Olvastam is, hogy ez a gyerekben csak bizonytalanságot szül, arról nem is beszélve, hogy szinte mindig indulatos szócsatába torkollik. „Az anyaság nevében” mégis feljogosítottam magam rá, amivel egyértelműen azt üzentem: „Én vagyok az anyja, én tudom jobban.” Pedig kezdettől fogva próbáltuk elkerülni ezt a csapdát, mert túl nagy teherrel a vállamon, óhatatlanul a mártírság felé tendálok. Alóla meg kihúzom a talajt. Ki tudna úgy lelkesedni a gyereknevelésért, ha előre deklarálva van az inkompetenciája? 

A gyerekneveléshez márpedig lelkesedés kell, mert többször nehéz, mint könnyű. A napi szokások elsajátítása csak idő kérdése – pelenkacsere, böfi, öltöztetés, fürdetés –, de ahogy nő a babánk, úgy helyeződik át a hangsúly a rutinná vált gondozásról a pszichés és szociális fejlődésre. És beköszönt egy új korszak, amikor sokszor találjuk magunkat abban a hülye helyzetben, hogy harcolunk a saját gyerekünkkel. Miközben a felnőtt észjárásunkat teljesen lebénítja, hogy minden „Nem!”, „De!”, „Nem!” – még az „Igen” is –, és tanácstalanul állunk. A gyerek meg teljes lényével tudja és kommunikálja, hogy mit akar. Leginkább azt, hogy mit nem, amikor éppen a földre rogyva bömböl. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ennyi mindent bírunk érezni egy adott pillanatba. Ahogy azt sem, hogy ha nem figyelünk, akkor a legrosszabbik lök a cselekvés felé. Miközben egyre több szívet melengető jelenet zajlik le közöttünk. Már képes szavakba önteni az érzéseit, odabújik, megölel, viszonozni akarja a szeretetünket. Elképesztően széles spektrumon mozogtak az érzelmek minden érintettben. Nem csoda, ha időnként besokalltunk.

Hogy a gyerekünket együttműködésre tudjuk bírni két és fél, hároméves korára, annak nagy eséllyel az az „előfeltétele”, hogy ne játsszuk el egymás bizalmát büntetésekkel. Így lehet ez az apákkal is: ahhoz, hogy vegye a fáradságot, és önmagán felülkerekedve az együttműködésre játsszon, leuralás vagy meghátrálás helyett, annak az az előfeltétele, hogy bízzon magában annyira, érte ennél többre képes. És ez talán velünk, anyákkal sincsen másképp, sokat emlegetett anyai ösztönök ide vagy oda.

Szóval egyszer csak sikerült befogni a számat. Pedig majd’ kipukkadtam a mondandómtól, mert amióta a fiunk a téma, a késztetésem felerősödött. Biztos voltam benne, hogy nem ezt kellene mondania, nem így, nem volt ez olyan komoly, sokkal jobban hatna, ha inkább… Így magyaráztam magamban vehemensen, azzal a „hát, te még ezt sem tudod” hangon – rádöbbentem. Később teljesen normális hangon tudtam elmondani a véleményemet. Amire ő is teljesen normális hangon válaszolva azt mondta, hogy „Köszi, jó, hogy mondod, majd legközelebb megpróbálom!”

Legalább annyira zavarba ejtő volt látni, hogy milyen egyszerűen ment, mint belátni, hogy eddig teljesen süket voltam erre a kérésére. Jött velem a jó tapasztalata, de nem állíthatom, hogy aztán mindig sikerült így eljárnom.

Évekkel később, amikor már mindketten magabiztosabban lavíroztunk a szülői szerepeinkben, próbáltunk kölcsönösen jelezni egymásnak, mielőtt elszállt volna az agyunk. Legtöbbször elég volt a kizökkentéshez megérinteni a másik alkarját, hogy tudja, kezd túl messzire menni. Próbálkoztunk titkos kóddal is, mint Robert De Niro a Vejedre ütökben, amikor a felesége a „cickány” szó észrevétlen említésével jelezte, hogy álljon le. Csak éppen a titkos szó nem jutott eszembe sosem! – ezen viszont jót röhögtünk: „Tudod, most mondom azt a szót, ami most nem jut eszembe!” – derékba törve az azt megelőző feszültséget.

Ebben is össze kellett csiszolódni, mert más fogalmaink voltak arról, hogy mit jelent a közbelépés. Magamból kiindulva nem értettem, hogy mi baja van, amikor én csak segíteni akarok, hogy ne csináljon olyasmit – kiabálás, ledorongolás –, amit később úgyis megbán. Én hálás lennék érte, ha valaki feltartóztatna olyankor. De kénytelen voltam belőle kiindulni, és elhinni, hogy ő ezt súlyos határátlépésként éli meg, ami aláássa a tekintélyét. Nem így láttam, de elfogadtam, és próbáltam csak jelzésértékűen ott lenni.

Egy idő után egyre gördülékenyebben tudtuk kisegíteni a másikat, mert végtére is erről volt szó: segíteni. Támogatást kapni, amikor valamiért nem tudsz úgy cselekedni, ahogy jónak tartanád. Amikor kell pár perc szünet, hogy lehiggadj. Hogy valaki átvegye a fürdetést, befejezze az öltöztetést. Elvégre egy csapatban játszunk. Játsszunk! De ne helyezzük gyerekszerepbe a férjeinket, mert csak az egyenrangú felek gondolják úgy, hogy egyformán kell megosztani a javakat és a terheket.

Ha anya késve indul a gyerekért akkor…

Végigloholja az utat, miközben csak az jár a fejében, hogy szegény gyerek, remélem nem egyedül vár rám! A permetező esőtől összeugrik a haja, mert a kapucnit sehogy se tudja a fején tartani a menetszélben, de ez most nem számít. Amúgy a háta meg csurom víz a pulcsi alatt. Az emelkedőn fölfelé még eszébe jut a feneke — legalább sportolok! — teszi helyre a kínt. És szintidő alatt érkezik meg. “Megcsináltam, nem semmi anya vagyok!” — kapaszkodik az érzésbe, míg kifújja magát és csinál egy szelfit a pocsolyával, csak mert örül.

A férfi éppen arról mesél, hogyan jöttek össze a feleségével. Az én férjem is elmondta már az ő verzióját, miszerint egyik nap berúgtam a stúdió ajtaját azzal a kérdéssel, hogy na, mikor kéred már el a számom. Erre természtesen én másképp emlékszem. A friss feleség is csak mosolyogva hallgat még mellettem.

Érdekes játék, már nem is tudom ki hozta föl a témát. Szórakoztató, néha kicsit kínos, de leginkább beszédes, hogy kinek milyen részlet maradt meg és mi esett ki teljesen...

Most már mi vagyunk a Felnőttek, akik önkényesen alakítják a család életét. Ha összeveszünk mi ketten, akkor rossz hangulat lesz, rideg csönd, amikor nem szólal meg senki vagy beszél, de olyan színtelen hangon, ahogy csak azok tudnak, akik éppen azt tettetik, hogy minden rendben van, de ők sem értik, hogy miért.

Szeretem az önállóságunkat, hogy saját család lettünk, hogy szabad akaratunkból mindig azt választjuk, ami nekünk jó, nem feltétlen a rövidtávon könnyűt. Például, hogy erőt veszünk magunkon, és elmondjuk, ami bánt, nem pedig szájharapva őrizgetjük magunkban a haragot napokig, hogy aztán hetek, hónapok, évek alatt elég tüskét gyűjtsünk és döfjünk ahhoz, hogy valóságosságá váljon a vád az elveszett szerelem, semmivé lett álmok, egy silány élet és boldogtalan évek miatt…

Ezt végig gondolva oda lyukadok ki, hogy addig vagyunk szabadok, amíg nem felejtjük el, hogy a boldogulásunkra hatással vagyunk…!