Elismeréssel figyeltem azokat a színes napirendeket, amik az iskolák bezárását követően röppentek föl a világhálón. Le is mentettem párat magunknak. „Igen, kell a rendszer!” – holnaptól. Hadd legyünk még egy kicsit rendszeren kívül.

Az első napokban simán aludtunk nyolcig is, pizsiben reggeliztünk, tettünk-vettünk, vártalanul ért az ebédidő és az első e-mail az aznapi leckével, ami fölött ránk sötétedett. A másnap és harmadnap annyiban volt más, hogy egyre többször feszültünk egymásnak a férjemmel. Nos, mindketten a magunk módján próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Miközben a fiúcskánk úgy tapadt ránk, hogy esélyünk se legyen elvonulva veszekedni rendezni a konflik-tusáinkat.

A fordulópont

Tudtam, hogy Apának igaza van a napirend kapcsán, mert jó hatással lesz ránk, ha föl tudunk állítani valamiféle kiszámíthatóságot a napjainkban. Ha meglovagoljuk a flow-t, mielőtt úgy járnánk a nihilben, ahogy a béka a lassan hevített vízben…

Amíg egynél több emberrel kell – szeretnénk – összehangolni a vágyainkat, céljainkat, feladatainkat, nyűgjeinket, boldogságunkat – és ebből legalább egy kiskorú –, addig nem a spontaneitás lesz a szupererőnk.

Végigvettük a fiúkkal, hogy minek is kellene beleférni egy napba. A hétéves egyből táblázatba foglalta – amit húsz percig silabizáltunk utána. De a lényeg átment! Kezdtem felszabadulni attól, hogy általa is deklarált helye lett a tanulásnak. Átláttuk, hogy apának ezidő alatt lesz gyerekmentes ideje, nekem pedig majd délután. Ott a reggeli előtti szabad játék Jonatánnak, amiről le kellett mondania minden sulis reggel, hát most adott! – és ez szabad ébredezést kell, hogy jelentsen nekünk. Vacsora előtt együtt társasozunk, így benne se marad hiányérzet a nap végére, hát nincs miért elhúznia az elalvást sem…

Hogy külön tudjunk lenni, előbb együtt kell lennünk.

A fiam képes minden reggel újra lerajzolni a napirendjét, és kitűzni a hűtőszekrényre. Ezt a monotonitástűrést nagyon csípem a kicsikben! Csak sínre kell tenni őket és hagyni, hogy a saját tempójukban robogjanak. Ennek köszönhetően nem úgy kell végigvonszolni a napon, hanem beleáll a feladataiba és kiélvezi a szabaidőket. A tanulása fókuszáltabb lett (nem csak emiatt, de erről majd külön írok), így bekerült a reggeli foci is és a délutánra beírt egy órás tanulásra sincs mindig szükség. Nem igényel minket naphosszat, mert x idő múlva kiszámíthatóan újrakapcsolódik a család egy közös tevékenységben: eszünk, játszunk, dolgozunk. Apával tudatosabban kezeljük a föl-fölhorkanó feszültségünket

és már én sem érzem úgy, hogy mi vagyunk a napirendért, hanem a napirend van értünk.

Három dolog, amitől működik

• Közös döntés eredménye. Mindenkire kiterjednek benne a lehetőségek és a kötelezettségek, amikre rábólintunk. És onnantól kezdve érezzük a sajátunknak. Meghallgattuk Jonatán szempontjait is, és csak aztán terelgettük az elképzeléseit egy tartható keretekbe, a mieinkkel egyetemben. Évezte a napirend-kirakót.

• Támogatja az önállóságot. Például ahhoz, hogy nálunk 9 óráig mindenki önállóan felöltözzön, nem csak nekem kellett összekapnom magam. Jonatánnak összeraktam egy fiókba csak azokat a ruháit, amiből hibalehetőség nélkül felöltözhet megelőzve a pampogásom, hogy az nem itthoni, az még túl nagy, miért nem hagyod, hogy föltűrjem az ujját, ebből már kilóg a derekad…!

• Nincs kőbe vésve. Az elemei variálhatóak. Avital, egy négygyermekes, homeschooling-os anyuka úgy fogalmaz, hogy csak három fix napirendi pontot határozzunk meg, ha nem érezzük tarhatónak, hogy minden óra szerint menjen. Például a 3 főétkezést, vagy 3 tevékenységet (délelőtti tanulás, délutáni meseidő/alvás, esti fektetés). A többit ezekhez képes kezeljük rugalmasan. Elég, ha ezáltal átlátjuk, hogy a két fix pont között kb. minek kellene megtörténnie. Sőt, a napirend újragondolható napok múltán is, ha nem életszerű, amit elsőre papírra vetettünk. Mint például a 12:00 órai ebéd nálunk…

Egy három fős családban könnyebben megy az egyeztetés, de többet is kell vállalnunk a játszópajtás szerepét. Mi nem tudunk sokan lenni, mint egy nagyobb családban, de a barátok, nagymamák online bekapcsolásával kibővíthető a létszám és az online felügyelet. Nem is folytatom a részleteinkkel tovább, mert a beosztás úgyis mindenkinél más, ahogy a játékszabályok is. Csak játsszunk tudatosan!

A munka évei az irányításra kondícionáltak, kinek, mikor és mit kell csinálni — ezért feleltem. Felelős döntések és lehetőleg pontos kivitelezések sorozata.

A főiskolai tréningek is mind arra treníroztak, hogy hogyan érjem el a kitűzött célt, a hatásom alá vonva az eseményeket. A szüleim forgatta életpszichológiai könyvek meg a “te vagy a főnök” hozzáállásra buzdítottak, mondván az lehet csak ura az életének, aki ura önmagának…

És akkor az ember szül egy kisbabát, aki még sosem dolgozott, nem okították iskolák, sem könyvek, és mégis elsöprő határozottsággal veszi át a gyeplőt — és a szülő többé nem ura önmagának, se az életének…

Legalábbis a nehéz napokon ez suhan át  (tombol) a fejemben, amikor meg akarom csinálni, amit elhatároztam, de folyamatosan akadályoztatva vagyok, és máris kész a konfliktus. Viszont vesztemre a másik oldalon feszülő alig 70 centiméternyi akarat kérlelhetetlenül kerekedik felül minden alkalommal (még jó!) és fűti azt a tehetetlen haragot a “leigázottban”…

Haragot, az édesdrága szemünk fénye-szívünk csücske ellen. (Vagy apukára testálódik a szerep, ha épp belesétál a célkeresztbe…) Mégis hogy történhet ez? Teljesen igazságtalan.

Azt sejtem, hogy azok a készségek, amikre “a mai világban” építeni lehet, a szülővé váláskor pont buktatói lehetnek a harmonikus családi élet kibontakozásának. Amiben például nincs helye apa és anya dominancia harcának, hogy kinek az igényei fontosabbak, a pénzkeresőnek vagy a “csak” babázónak. A belénk égetett teljesítménykényszer is félrevezet, minthogy csak anyának lenni nem elég, mellette képezd magad, vállalj félállást, de ha otthon is maradsz, legyél mindig nagyon-nagyon elégedett és sugárzóan boldog, hisz te csak babázol. És az anyák csendben kűzdve azt kérdezik maguktól: rossz anya vagyok, ha néha úgy elmenekülnék?

Tudatosságra neveltek az elmúlt évek és ez fontos, jó tulajdonság, de úgy érzem, hogy a babám gondozásához most másfajta éberség kell. Olyan, amelyik nem az önérvényesítésre vértez fel, hanem az anyai ösztönre hangol. Az odaadó szeretet vezette értő figyelemre, amivel képes vagyok lehántani magamról a felesleget és egyensúlyba hozni mindazt, ami voltam és ami még lehetek…

Késében vagyok, hát rohanok. Teljesen kimelegedtem, izzadok. Meg vattát köpök, ahogy anyukám mondaná — elfelejtettem inni, mielőtt elindultam. Nézem az órám, 5 perc késésben vagyok. Fúú, de utálom ezt! — szürkülök az embereket kerülgetve magam előtt…

Aztán az egyik sarkon megállok. Melegem van? Akkor leveszem a kabátom. Kitikkadtam, akkor veszek egy vizet a perecárustól, és iszom két kortyot. Aztán tempósan haladok tovább, miközben észreveszem, hogy dejó, hogy süt a nap! Meg milyen jó, hogy hoztam a babakocsit magammal, rádobtam a felesleget magamról. Ezen felderülök magamban, mert elképzelem, hogy fenéktájról is átlódítottam pár dekát a kabáttal együtt. Arra gondolok, hogy ez a napi sportom, egyenletesen veszem a levegőt, behúzom a hasam és hátra a vállaimat, megemelem az állam, ami mindig előrelóg. Azta, nőttem 3cm-t! Eddig észre sem vettem, hogy én is csak egy voltam a görnyedten teperők közül…

Már nem rohanok. Nem szűkölök, nem nehezítem meg a saját dolgom, hogy aztán kelletlenül felnyögjek, amikor a háromévesem majd’ felborít a bölcsi előtt örömében, mikor rámugrik. Mert lehúz a kabát is, a homlokomból tűrögetem a hajam, ami csak odatapad és egy kiáltást szorongatok a nagykabát alatt…

Ehelyette jókedvet hoztam, ami nem került semmibe. Ja, de! 5 percembe…

Már a 2. oldal felénél éreztem, ahogy a testemben szűkölő tudatom kinyújtózik végre és áporodott gondolataim közé frissek ékelődnek. Már nem is hallom őket, nem szajkózom magamban a mérgemet, se a lelkifurdalás szavát, hogy már megint rákiáltottam a gyerekemre, mert a rohadt életbe már, hogy ma minden orrfújásnál ellenáll! És úszik a lakás! — ezen elmerengtem egy pillanatra azért, vajon családi mondás-e, mert másoktól nem igen hallom…? Meg aggaszt, hogy megint rosszabbul vagyok én is. Ki kell szállnom egy kicsit, nem jó irányt vett a nap.

Egyik reggel az jutott eszembe, hogy a sokat emlegetett, áhított énidő megteremtése egy még fontosabb kérdést vet fel: mivel töltöm ki?

Szomorú vagy örvendetes tény, hogy az okostelefon szinte mindig kéznyújtásnyira a pillanatnyi kikapcsolódásra/kiszakadásra csábít. Örvendetes, mert a virtuális tér a kismamák összezsugorodott mozgásterének meghosszabbítása lehet — főleg az első hónapokban—, ahogy az online kismama közösségek pedig a szociális igényt elégíthetik ki az esetleg hirtelen megcsappant baráti társaság ‘érdeklődés hiányában elmaradt’ látogatásai híjján. És a kommunikációs csatorna jellegéből adódóan is “anyabarátnak” mondható, hiszen akkor kapcsolódunk be, amikor van rá időnk.

Ugyanakkor az előnye könnyen válhat a hátrányává is, ha a jobb kezem meghosszabbításaként azonnal meg osztom, kérdezek, válaszolok, elküldöm, megkeresem, végignézem, lájkolgatom, elolvasom…és hopp, máris eltelt 50 perc, a picúrka mindjárt ébred és megint semmi nem lett abból, hogy pl. alvás időben ma olvasni fogok! Jó, hát így is kikapcsolódtam -—mondhatjuk, de vajon tényleg kikapcsoltam, értem úgy, hogy lazítottam és töltekeztem?

Hát…sokszor csak ide-oda belekapok, felpörgetem az agyam, aztán nyüszítve ocsúdok fel a hirtelen elröppent idő felett érzet sajnálkozással és a mélyben megbúvó hiányérzettel… És pont ebből a tompa hiányérzetből, a szellemi-lelki feltöltődés hiányából burjánzik napok, hetek alatt az általános elégedetlenség, amikor már nem is tudjuk, hogy mi bajunk van pontosan, csak olyan taposómalomszerű az élet, meg szürkék a hétköznapok…

Pár napja leültem egy kávézóban, és amint elfordult a pincér, már nyúltam a telefonomért, csak egy e-mail, csak még a Facebook-ra benézek, és már vissza is ért a tejeskávémmal. Akkor eltettem a telefonom, elővettem a könyvem és végre-végre belekezdtem.

Nem mondom, hogy közben nem jutott eszembe, hogy csinálok egy fotót a kávémról, mert olyan szépen rásütött a nap…, vagy 2 oldal múlva, hogy inkább magamat fotózom le és küldöm el Szilvinek, hogy milyen jó most…, az 5. oldalnál, meg hogy kiposztolok pár sort a könyvből, de aztán próbáltam emlékeztetni magam arra, amit régen nagyon tudtam: élvezni a pillanatot csak úgy önmagáért, felszürcsölni minden cseppjét és megőrízni magamban. Mert a pillanatot pontosan átadni a másiknak úgysem lehet, csak majd a derűt, a jókedvet oszthatom meg, amivé bennem lettek azok a percek, amikor jól használtam ki az én-időmet. Igen, régen nagyon tudtam, amikor még én voltam az okosabb…