A gyerek kiborulásai szétforgácsolták a napunkat! – meredtünk egymásra az apjával múlt szombaton. Nem számított neki a jókedvű ébredés, a közös reggeli, a bicajozás, a napsütés… De mégis mi az, ami számít? Mitől volna ez a gyerek kiegyensúlyozottabb? – háborodtunk fel egymás között, mert arra nem jöttünk rá maradéktalanul, hogy mitől nem volt az. Végiggondoltuk hát, hogy mitől lehet jobb a másnapunk – nekünk bevált.

1. Hagyjuk el a rosszallást!

Piszok nehéz ezen változtatni, ha ez az alapbeállításunk. Ezzel szembesültem másnap reggel, amikor Jonatán bebújt közénk az ágyba. „Jéghideg a lábad! Megint nem húztál zoknit! Mióta vagy fenn? Mondtam, hogy…” Aztán fél óra múlva ismét, amikor pizsomában jött le annak ellenére, hogy fönt kétszer szóltam, hogy öltözzön fel. Jóllehet, hogy közben ide-odajárkáltam, ágyaztam, ő meg a másik szobában legózott.

Rosszallással nem lehet nevelni. Csak rettentő rossz hangulatot kelteni észrevétlen, amelyben a fölnőttek lépten-nyomon korrigálják az érdekes módon egyre többet „bakizó” gyereket, aki ettől teljesen frusztrált lesz és viszont. Az már korosztály és habitus kérdése, hogy ez flegmaságban, agresszióban, zárkózottságban, viszont-kritikusságban nyilvánul-e meg.

Pár hasonló helyzet után megtorpantam a konyha közepén, hogy ennek így nincs értelme, igaz? – fordultam az apja felé. Ha figyelmeztetni akarom, hogy felöltözve jöjjön le, akkor menjek oda hozzá, érintsem meg a vállát, hogy biztosan hallja, amit mondok. Ha zavar, hogy hideg a lába reggel, akkor este zokniban fektessem le, de legalább melegítsem meg, és ne így kezdjem a nap első találkozását! Nem csoda, hogy délelőtt tízkor már szét van esve a család! – utasítottam rendre magam.

Apa se cáfolta a holtkóros monológomat, amiben nem az elvárásaimat kérdőjeleztem meg, hanem a kommunikációmat róla. Ami ebben a formában, az együttműködést könnyen védekezéssé hangolja a gyerekben. És aki védekezik, idővel támadni fog.

2. Kezdjük a hétvégét játékkal!

A fenti jelenet sor után megreggeliztünk, aztán kártyáztunk egyet, mert a közös játék mindig összehangol minket. Könnyebb utána a folytatás.

3. Számoljunk az életkori sajátosságokkal!

Nos, a sajátunkkal sem árt (wink-wink), de a gyerekével feltétlen. Ha nagyjából kapiskáljuk, hogy – esetünkben – a 8 éves fiunk most egy olyan fejlődési szakaszba ért, amikor egyre inkább helye lesz az áradó érzéseknek, az segít majd a helyén kezelni – viselni – az ebből fakadó összetűzéseinket. Érzek egy kis dackorszakos „áthallást”, amikor minden egyes konfliktusnak valami jelentősebb tapasztalás volt a jutalma.

A kérdés ismét az, hogy tudunk-e medre lenni vagy csak gátja?

Ez villant be, amikor kora délután jókedvűen indultunk sétálni, csakhogy Jonatán elkanyarodott a kerti kisház felé, és rettentő mérges lett, amikor a kutya engem észlelve a kapuhoz ügetett. A fiam eltökélt arcát látva adtam még nekik pár percet, visszamentem a kesztyűmért. De Matyikutya nem akart a helyükön „bandázni”. Ő sétálni akar, hiszen neki ez az első jó dolog a napban! Gondolj bele, mi már kártyáztunk is…! – mondtam el szépen, érthetően a másik élőlény nézőponjából is a helyzetet.

Nőtt bennem a csalódottság afelett, amit láttam rajta. Nem tudtam kibillenteni. Ott kell hagynom ahhoz, hogy övé legyen a tapasztalat, ahogy megbirkózni képes a belső feszültségével.

Sikerült neki! Utánam eredt. Elmondtam, hogy örülök neki, ez számít igazán! De amint visszatértem a szituációra, ismét visszaesett abba a morgós, regresszív állapotba.

Azon kaptam magam, hogy pedálozok, hogy kihúzzam belőle, mégis mire gondolt, mit szeretett volna elérni, miközben ő csak azt hajtogatja, hogy ez mindig így szokott lenni. Sejtettem, hogy mit akar, de… De volt egy pont, amikor felocsúdtam, hogy ismét kezd behúzni a lelki tusájába, pedig azt megvívni nem az én feladatom! Itt volt a második határ, ami ezúttal nem esett egybe a türelmem határával.

Még a hangom is elcsuklott, ahogy rákiáltottam, hogy akkor menjen vissza a házba! Ne sétáljunk tovább úgy, hogy egy méterrel mögöttem jön, alig értem, amit motyog, nem válaszol, ha kérdezem és csak olyat ismételget, amiről mindketten tudjuk, hogy nem fedi azt, ahogy eddig volt.

Hamar előkerült pár válasz arra, hogy mi is volt az ő fejében, aztán kurtán lezártuk azzal, hogy legközelebb mi lesz: előbb kijön Matyikutyához, ha „bandázni” akar vele indulás előtt. Ennyire telt, aztán továbbmentünk a kedvenc fájához.

– Most megmutatom neked, hogy mennyire szeretlek! – őszintén jött, így éreztem – Veszek pár nagy levegőt, hogy kifújjam a mérgem. Mindig meglepődöm, hogy mennyire hamar elpárolog, ha rólad van szó! Látod, már nem haragszom, pedig most nagyon megbántottál. Biztos láttad rajtam, ugye? – kérdeztem és válaszolt.

Már csak az volt hátra, hogy ne szorongassam a megbántottságom. Átgondoltam, hogy milyen lenne a nap folytatása azzal és anélkül. Utóbbi mellett döntöttem, és amit ezután éreztem, az kitartott egész napra.

Úgy dőltünk be az ágyba vasárnap este, hogy jó napunk volt! Láthatóan nem azért, mert annyira tökéletes szülők vagyunk, hogy nem követünk el hibákat és makulátlanul levetkőztük minden gyermetegségünket a felnőtté válás során. Hanem, mert a megoldásra hajtottunk. És itt ért be az előző évek soron szerzett tapasztalat arról, hogy a szeretetnél, amit a megértés vezet és a felelősség támogat, nem lehet jobb tanácsadónk.

Olvastad már a Nekünk bevált könyvet? Katt a képre!

Szekunder szégyenérzet az, amikor valaki ciki vagy kellemetlen viselkedése láttán mi magunk is zavarba jövünk. Hasonló dinamikájú lehet az az érzés is, amikor együttérzünk a másikkal, de csendben hálát adunk az égnek, hogy nem vagyunk a helyében és nem mulasztunk el percenként arra emlékezni, hogy nehogy ilyen helyzetbe hozzuk magunkat! Valami ilyesmit érezhetett a nővérem, amikor azt ecseteltem neki, hogy hogyan változott meg az életkénk egy hónap alatt. Miután már egyszer megváltozott a Covid miatt.

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de amikor rátok gondolok…. Nem is tudom, úgy szorongat a torkom!

– Ja, nem baj. Ugyanígy voltam én is, amikor nálatok megszületett a Borika.

Egy ilyen felütéssel gondoltam hírül adni, hogy kutyás család lettünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Azért az első hetekben párszor eszembe jutott az az e-mail, amit a menhelynek küldtem…

„Nem hirtelen felindulásból írunk. Pár éve már fontolgatjuk az örökbefogadást…”

Milyen helyesen fogalmaztam! Egészen azt sugallja, mintha át is gondoltuk volna minden aspektusát. Persze azt átgondoltuk, amiről gondoltuk, hogy át kell gondolnunk, de erre is kb. annyira lehet felkészülni, mint a gyerekvállalásra.

„A kutyatartás költségeivel tisztában vagyunk és vállaljuk.”

Igen, ez a levélrészlet is eszembe jutott már másnap, amikor fülgyulladása lett a kutyusnak. Egy hét múlva ivartalanítás és a farkaskörmeit is le kéne szedni. Felötlött bennem kifelé jövet a Freshnaps-ből, ahol nyilván megvettem, ami kell, és nyilván többet fizettem már az állatorvosnak, mint a nőgyógyászomnak.

„A menhelyes fotók nézegetése a házasok Tindere.”

A férjemmel három estét töltöttünk azzal, hogy altatás után kutyafotókat nézegettünk az ágyban összebújva. Jujj nagyon rossz érzés volt, ahogy kiszórtuk a rostán azokat, amelyek nem tetszettek! Az „ez sem, ez sem, ez sem” kommentárokat gondosan átfogalmaztuk arra, hogy „nem ő vár ránk, nem ő az, érte más jön majd”, mintha attól kevésbé lett volna nyilvánvaló, hogy kizárólag ép, szép, fiatal eb jöhet számításba.

„Azért ezek a kutyások se normálisak, hogy úgy beszélnek a kutyájukról, mintha a gyerekük lenne!”

Az a prézliszín, asszírszemű kiskutya, akinek még az első estén bökött a fotójára Apa, hamarosan felvette a nevét és megkapta hozzá a Mátyás keresztnevet. Anyukámat és nővéreimet annak rendje és módja szerint meggratuláltam egy képpel, hogy gyarapodott a család. És akkor még nem is sejtettem, hogy másfél héttel később, vicc nélkül úgy festek majd a tükörben, mint aki egy újszülöttről gondoskodik.

Meglepő módon nemcsak én váltottam vissza gyermekágyi üzemmódba két hétre – lokátor fülek éjjel, kabát alatt pizsiben sétáltatás 6-kor, gügyögés a deddel ebbel –, hanem Apa is. És a kapcsolatunk is. Eleinte szívderítő volt látni, ahogy benne is atyai érzéseket kelt a kis eb. Például első este magától értetődőnek vette, hogy mellette kell aludnia a földön. Lemondott az esti moziról, nehogy megijedjen a félős kutyuska. Összebútorozott velem a kanapén. Hozta a kávét, amit az első napsugarakkal együtt kortyoltunk el, gyönyörködve Matyi – Mátyusz, Mátyus szomszéd, Mátyás király, Matyus – szobatisztaságának jeleiben. Mintha lett volna már egy ilyen időszak az életünkben!

Megállapítottuk, hogy egy kutyanap kb. egy gyerekévvel ér fel. Amikor tíz percen belül ötödjére néztem farkasszemet a kanapén lapító ebbel, hirtelen ott találtam magam érzelmileg, ahol a másfél éves Jonatán meredt rám az asztal túlfeléről, félig felöltöztetve. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne akarjam levenni vagy lezavarni a kutyát a kanapéról! Helyette kitartóan és magabiztosan hívtam, hogy önként tegye meg. Rövidesen kiviláglott, hogy amíg nekem ez a párhuzam segített adaptálódni a gazdi szerephez, addig Apát pont ez riasztotta el…

Az első rózsa megcsócsálás, fűszerkertbe kakilás (előtte ültette), laptop lerántás (az övé volt), papucs összerágás (az övé volt) csakhamar nevelési konfliktusokat idézett elő. Okulva hát a emberkenevelős tapasztalatainkból, én igyekeztem több teret adni, hogy kitapasztalja a saját habitusához mért megoldásait, ő pedig igyekezett ellesni, hogy „hogy lehet az, hogy rád hallgat és rám nem?!”.

„Én annyi pénzért se adnám ezt a Matyuszkát, amiből a világ összes legóját meg tudnánk venni!”

Két hét után, hazafelé kullogva pont azon merengtem, hogy ha eddig csak kicsit volt regresszív állapotban a gyerek (korábbi fejlődési szintre visszacsúszva) a covid-helyzettől érintve, akkor most már annál jobban az új jövevény miatt. Tiszta hülyén érthetően viselkedett!

Találkoztam akkor néhány olyan érzéssel magamban is, amiről csak a többgyermekes anyáktól hallottam. Persze ez csak egy kiskutya, nem gyerek, mégis teljesen felkavarta a családi életünket! Már nem csak egy kiskorú volt ránk bízva és ő sem egymagában alkotta azok körét, akiben gyönyörködünk, akit tanítgatunk, szemmel tartunk, aki rendetlenséget csinál, akiről gondoskodunk. És akinek a fotóját beállítjuk háttérképnek.

Bármennyire röhejes, szomorú vagy érthetetlen, a harmadik hétre szemben találtam magam azzal a rég elfeledett érzéssel, hogy nincs hova kihátrálnom ebből a helyzetből. Rajtam áll vagy bukik minden! – Nem tudom, hogy ez a kipeckelt riadalom rémlik-e még az első baba születését követő hónapokból?

Arra lettem figyelmes, hogy minden gondolatomat és figyelmemet lefoglalta a kis eb. Az éjjeliszekrényemről Jan Fennell Kutyapszichológiája kitúrta Yalomot. A napirendből felszívódott a gyerekmentes időm, és helyette lett kutyás / kutyás és gyerekes, ami a széthagyott-rágott-hordott cuccok és kutyagumi összeszedésével, túl nagy kutyaház rendelésével és visszacserélésével, fokozott ruha- és szőnyegmosással, játékkal telt. Már nemcsak azzal kalkuláltam, hogy kikkel bandázzon Jonatán, hanem hogy melyik kutyussal tud majd a Matyika? Szürke fellegként tűntek fel azok a helyzetek, amikre még nem tudtuk a megoldást: hol lesz a kutya, ha nem jöhet majd velünk? Mikor hagyjuk először egyedül? Kint vagy bent? És még mindig nem írtam a kutyasulinak!

Szóval „megszoksz vagy megszöksz” „ismersz olyat, aki túlélte” „nincs más hátra, mint előre!” „nem véletlen, hogy így alakult” és „hallgass a megérzéseidre” közhelyeken és rigmusokon át kezdtem kilépdelni szorongatónak vélt helyzetemből. Ezt már nem lehet visszacsinálni. Ezt már nem is kell visszacsinálni. Matyi kutya csak ránk várt, hogy hazahozzuk és mind a négy tappancsával rátapintson a gyenge pontjainkra, miközben áhítattal simogatjuk ölünkbe hajtott fejét.

Elismeréssel figyeltem azokat a színes napirendeket, amik az iskolák bezárását követően röppentek föl a világhálón. Le is mentettem párat magunknak. „Igen, kell a rendszer!” – holnaptól. Hadd legyünk még egy kicsit rendszeren kívül.

Az első napokban simán aludtunk nyolcig is, pizsiben reggeliztünk, tettünk-vettünk, vártalanul ért az ebédidő és az első e-mail az aznapi leckével, ami fölött ránk sötétedett. A másnap és harmadnap annyiban volt más, hogy egyre többször feszültünk egymásnak a férjemmel. Nos, mindketten a magunk módján próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Miközben a fiúcskánk úgy tapadt ránk, hogy esélyünk se legyen elvonulva veszekedni rendezni a konflik-tusáinkat.

A fordulópont

Tudtam, hogy Apának igaza van a napirend kapcsán, mert jó hatással lesz ránk, ha föl tudunk állítani valamiféle kiszámíthatóságot a napjainkban. Ha meglovagoljuk a flow-t, mielőtt úgy járnánk a nihilben, ahogy a béka a lassan hevített vízben…

Amíg egynél több emberrel kell – szeretnénk – összehangolni a vágyainkat, céljainkat, feladatainkat, nyűgjeinket, boldogságunkat – és ebből legalább egy kiskorú –, addig nem a spontaneitás lesz a szupererőnk.

Végigvettük a fiúkkal, hogy minek is kellene beleférni egy napba. A hétéves egyből táblázatba foglalta – amit húsz percig silabizáltunk utána. De a lényeg átment! Kezdtem felszabadulni attól, hogy általa is deklarált helye lett a tanulásnak. Átláttuk, hogy apának ezidő alatt lesz gyerekmentes ideje, nekem pedig majd délután. Ott a reggeli előtti szabad játék Jonatánnak, amiről le kellett mondania minden sulis reggel, hát most adott! – és ez szabad ébredezést kell, hogy jelentsen nekünk. Vacsora előtt együtt társasozunk, így benne se marad hiányérzet a nap végére, hát nincs miért elhúznia az elalvást sem…

Hogy külön tudjunk lenni, előbb együtt kell lennünk.

A fiam képes minden reggel újra lerajzolni a napirendjét, és kitűzni a hűtőszekrényre. Ezt a monotonitástűrést nagyon csípem a kicsikben! Csak sínre kell tenni őket és hagyni, hogy a saját tempójukban robogjanak. Ennek köszönhetően nem úgy kell végigvonszolni a napon, hanem beleáll a feladataiba és kiélvezi a szabaidőket. A tanulása fókuszáltabb lett (nem csak emiatt, de erről majd külön írok), így bekerült a reggeli foci is és a délutánra beírt egy órás tanulásra sincs mindig szükség. Nem igényel minket naphosszat, mert x idő múlva kiszámíthatóan újrakapcsolódik a család egy közös tevékenységben: eszünk, játszunk, dolgozunk. Apával tudatosabban kezeljük a föl-fölhorkanó feszültségünket

és már én sem érzem úgy, hogy mi vagyunk a napirendért, hanem a napirend van értünk.

Három dolog, amitől működik

• Közös döntés eredménye. Mindenkire kiterjednek benne a lehetőségek és a kötelezettségek, amikre rábólintunk. És onnantól kezdve érezzük a sajátunknak. Meghallgattuk Jonatán szempontjait is, és csak aztán terelgettük az elképzeléseit egy tartható keretekbe, a mieinkkel egyetemben. Évezte a napirend-kirakót.

• Támogatja az önállóságot. Például ahhoz, hogy nálunk 9 óráig mindenki önállóan felöltözzön, nem csak nekem kellett összekapnom magam. Jonatánnak összeraktam egy fiókba csak azokat a ruháit, amiből hibalehetőség nélkül felöltözhet megelőzve a pampogásom, hogy az nem itthoni, az még túl nagy, miért nem hagyod, hogy föltűrjem az ujját, ebből már kilóg a derekad…!

• Nincs kőbe vésve. Az elemei variálhatóak. Avital, egy négygyermekes, homeschooling-os anyuka úgy fogalmaz, hogy csak három fix napirendi pontot határozzunk meg, ha nem érezzük tarhatónak, hogy minden óra szerint menjen. Például a 3 főétkezést, vagy 3 tevékenységet (délelőtti tanulás, délutáni meseidő/alvás, esti fektetés). A többit ezekhez képes kezeljük rugalmasan. Elég, ha ezáltal átlátjuk, hogy a két fix pont között kb. minek kellene megtörténnie. Sőt, a napirend újragondolható napok múltán is, ha nem életszerű, amit elsőre papírra vetettünk. Mint például a 12:00 órai ebéd nálunk…

Egy három fős családban könnyebben megy az egyeztetés, de többet is kell vállalnunk a játszópajtás szerepét. Mi nem tudunk sokan lenni, mint egy nagyobb családban, de a barátok, nagymamák online bekapcsolásával kibővíthető a létszám és az online felügyelet. Nem is folytatom a részleteinkkel tovább, mert a beosztás úgyis mindenkinél más, ahogy a játékszabályok is. Csak játsszunk tudatosan!

A konfliktus minden emberi kapcsolat természetes velejárója. És ha gyerekek is vannak a háztartásban, akkor a konfliktusok néha a gyerekek előtt kerülnek felszínre. Ami, bizony fontos kérdéseket vet fel.

Sérül-e a gyerek attól, hogy veszekedni látja a szüleit?

Régebben a szakértők többsége igyekezett megnyugtatni a szülőket, mondván, hogy semmi baja se lesz a gyereknek attól, ha veszekedni lát minket, feltéve, hogy azt is látja, hogy utána kibékülünk. Azonban a legújabb neurológiai kutatások eredményei alapján megkérdőjelezhető ez a nézet. Kiderült, hogy – minő meglepetés –, a dühös kiabálás hatására megugrik a gyerekek stresszhormon szintje. Még egy alvó csecsemő is érzékeli a hangos, dühös hanghatásokat, az ő szervezetét is elöntik ilyenkor az ún. stressz vegyületek, és időbe telik, míg kiürülnek.

A kutatások, tehát, megerősítették, aminek bármelyik gyerek a megmondhatója, miszerint neki ijesztő, amikor a felnőttek kiabálnak egymással. Hiszen a gyereknek a szülei jelentik a biztonságot. Így, amikor a szülők „megvadulnak”, a gyerekek elveszítik a biztonságérzetüket, és a világ egy ijesztő hely lesz.

Ez a stresszreakció még sokáig érezteti hatását, a gyerekekből csak lassan múlik el a feszültség, ezért történhet, hogy például, nem tudnak elaludni, mert a stresszhormonok csak órák alatt ürülnek ki. Mivel a gyerek nem várhat vigasztalást a veszekedő felnőttektől, ezért elnyomja a félelmét, ami később szorongás, dacoskodás vagy rosszalkodás formájában bukkan fel újra.

Ami a legrosszabb, talán, ebben az egészben, az az, hogy ha a felnőttek kiabálnak egymással, abból a gyerek azt tanulja meg, hogy a nézeteltérések rendezésének „felnőtt módja” a kiabálás.

Van egyáltalán olyan helyzet, amikor jó, ha a gyerek látja, hogy a szülei valamiben nem értenek egyet?

Igen! Az csodálatos, ha a gyerekek azt látják, hogy a felnőttek tiszteletteljesen vitatják meg a nézeteltéréseiket, és úgy közlik az igényeiket, hogy közben nem dorongolják le a másikat. Magyarán, az egészséges vitákból a gyerekek is sokat tanulhatnak. Még akkor is, ha egy kicsit elszalad velünk a ló. A lényeg, hogy sikerül-e hamar megoldani a konfliktust, és a gyerekek annak is szemtanúi lehetnek, hogy helyreáll a rend, és rendeződik a szülők kapcsolata. Mert ezzel a kapcsolat erejéről és rugalmasságáról, ún. rezilienciájáról teszünk tanúbizonyságot.

Szóval nyugodtan beszéljük át és meg a kisebb nézeteltéréseket a gyerekek előtt. De ne feledjük: az már messze nem egészséges, jó példa, ha a vita tiszteletlenséggé és kiabálássá fajul. Érdemes ezt előre megbeszélni, és megegyezni, hogy ha a vita hevében valamelyikünk kezd kijönni a sodrából, akkor ott véget vetünk neki, és majd folytatjuk négyszemközt, csukott ajtók mögött. Válasszunk magunknak egy jelszót vagy kifejezést, amely jelzi a másiknak, hogy „értem, szeretlek, de kezd ez a vita túl heves lenni ahhoz, hogy a gyerekek előtt rendezzük, folytassuk inkább máskor”.

Ilyen esetekben, ha kezd eldurvulni a helyzet, hívjuk segítségül a humorérzékünket, és zárjuk le a vita „nyilvános” részét egy öleléssel, hogy a gyerek is megnyugodhasson, látván, hogy mindegy mennyire nehéz a helyzet, a felnőtteknek feltett szándéka pozitívan rendezni a vitás kérdéseket.

Mi a teendő akkor, ha a gyerek előtt veszekedtünk… és, hát, nem épp tiszteletteljes volt a hangnem?

Semmi pánik! A gyerek számára az ismétlődő élmény jelent valós kockázati tényezőt.

Végezzük el a következő kísérletet!

A kutatások azt igazolják, hogy ezek a gyakorlatok jó hatással vannak a párkapcsolatunkra is. Amellett, persze, hogy példát mutatunk a gyereknek egészséges kötődésre és vitára, amiből sokat tanulhat.

Közeleg a Valentin-nap, és talán nincs is jobb ajándék, mint egészségesebbé tenni az otthoni vitakultúránkat.

A várva várt hétvége az, amit a kisgyermekes szülői pár várva vár, mert más lesz, mint az azt megelőző öt nap. Anya úgy van vele, hogy végre lesz ideje egy csomó mindenre! Apa pedig úgy van vele, hogy most jön a jól megérdemelt hétvége. Boldogok! Szülők lettek! Kell ennél több? Végre együtt lesz a család. El is mehetünk valahova! – vagy nem. Nagyon nem. Helyette feszültséggel, marakodással tűzdelt két napot töltünk el.

Több kell-e vagy inkább más, mint ami van? 

Másfél éves volt Jonatán, amikor megnéztük, hogy mi az, ami van. Miben vagyunk bokáig süllyedve? Majd nyakig! Nagyjából ebben voltunk, amit fentebb már leírtam. Többünk élményeiből gyúrtam össze ezt a szeletet, amiről lemaradt a hab. Egyikünk sem ezekért a hétvégért akart családot! Nem így képzeltük.

Újra és újra feljött, hogy kinek is van több szüksége – joga, indoka – a hétvégi szabadsághoz: a kenyérkeresőnek vagy a főállású anyának? De ebben a relációban nem lehet igazságot tenni. Ha mindig a hangosabbnak lesz „igaza”, a másik folyamatos lemondásba kerül, így nemcsak a párkapcsolatunkat tesszük kockára, hanem a gyerekünkkel való értékes kapcsolatot is. Hogyan tovább?

Közös ügyünk

Nekünk időbe telt valóban közös alapokra helyezni a családi életet a korábban elképzelt „ideáink” – családi mintáink – egymáson való számonkérése helyett. Ehhez az kellett, hogy a gyermeknevelést közös ügynek tekintsük. Amiből természetes, hogy egyikünk többet vállal a hét folyamán, de közös. 

Ha a gyerek körüli teendőket anya „munkájának” tekintjük, abból egyenesen következik az, hogy apa csak besegít, amikor munkája engedi – vagy kedve tartja?

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy miért zavar, ha azzal a felütéssel kapok szabadidőt, hogy nekem segít. Rossz ízű viták kerekedtek belőle, mert az ilyen apró momentumokban jelent meg, hogy hogyan gondolkodunk a dolgokról valójában. Ez az apró szócsere jelentős változást indított el.

Az apa ne az anya helyett foglalkozzon a gyerekkel.

A mellettünk álló társnak szüksége van a felelősség ráeső felére ahhoz, hogy valódi tapasztalatokra, élményekre tegyen szert a kicsivel, kettesben. Ezáltal tud az eleinte karcos kell, muszáj, kötelező belső motivációvá fejlődni, amikor már akarja, hiányolja, ragaszkodik az együtt töltött időhöz. Azt hívjuk szeretetnek.

Nekünk bevált

Messziről indítottam, de nálunk ezek voltak a mélyben. A „felszínen” pedig bevezettük, hogy hétvégén is előre megbeszéljük, hogy ki, mikor lesz a kicsivel, és mikor leszünk együtt. 

A felváltva kelés nem vált be, mert amíg apa belehalt a reggelekbe, én az esti altatásoknál véreztem el. Ezért én keltem korán, és ő volt vele aktívabb délután. Este ő fürdetett, én öltöztettem és kezdtem az altatást, majd ő altatta el egy mesével, mialatt én a blogot pötyögtem. Ha egész napra bent rekedtünk a babával, este én libbentem ki bevásárolni a sarkon lévő boltba, és nem ő ért haza annyival később. Istenem, mennyit jelentett akkoriban az a negyed óra is! Aztán persze változtak a paraméterek, csak az „elv” nem változott, hogy a megoldásra hajtunk.

Fontossági sorrend

Érdekes tapasztalat, hogy amíg fel-alá járkálunk, pakolunk, takarítunk ránk se hederít a gyerek,  de amint leereszkedünk a fotelba, egyből ott terem. Mintha dolgozni érne, pihenni már nem! 

Amíg rendszeresen és határozottan artikuláljuk, hogy „muszáj kiteregetnem”, „muszáj ebédet főznőm”, „muszáj felporszívóznom”, addig a pihenésünkre, a szellemi és fizikai állapotunk javítására irányuló tevékenységeinket sosem így emlegetjük. Arra csak meglopjuk az időt, hátrébb soroljuk, vagy elodázzuk. Talán megtudhatjuk, hogy mit lát belőlünk a gyerek, ha rákérdezünk nála: szerinted mit szokott csinálni hétvégén anya és apa?

Amíg én nem vettem komolyan a szükségleteimet, addig nem várhattam el a fiúktól sem. 

Nálam ez már csak akkor történt meg, amikor komoly gondjaim lettek a mulasztásból. Például muszáj lett a napi jóga. Nem a nappali közepén, hanem elvonulva. Amikor megjelent a kistestű a lefelé-néző-kutyapóz alá gömbölyödve, elmondtam neki, hogy miért van szükségem erre a kis időre. Fontos volt tudnia. Ha azzal a felkiáltással ült rám később, hogy „Anyakobra!”, biztosítottam arról, hogy majd együtt is tornázunk. Fontos volt kijelölni a határaimat. Ha megint felém tévedt nyafogva, eszébe juttattam, hogy én se szoktam nyaggatni, amikor legózik. Megértette, megszokta. Ahogy a férjem is.

Őt is bátorítottam arra, hogy ha nem tudja a fiát bevonni a tevékenységébe, akkor úgy mondjon nemet, hogy egyúttal megbeszélik, dolga végeztével mit fognak majd együtt csinálni. Addig lehet velem vagy feltalálhatja magát önállóan. Ér nemet mondani – jól.

A hétvége mindannyiunké. Nem fenntartható, hogy csak a gyerek kívánságai teljesüljenek.

Lásson példát arra, hogy mit jelent tenni a testi-lelki jóllétünkért! Mégha mindez a csak vele eltöltött idő rovására is megy, hosszútávon javára válik. Mindannyiunknak. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan, amikor neki kedvezünk. Vagy, hogy ne töltenénk időt együtt. Csupán a hétvége közeledtével feléledt bennem a régi emlék, hogy milyen nyomasztó volt meglopni az időt, és az apjával mennyi félreértést, tüskét okoztunk egymásnak azzal, hogy a kimondatlan szükségleteinkre, vágyainkra nem közösen kerestünk megoldást.

Még több tipp, dilemma és megoldás a Nekünk bevált könyvben! Megrendelted már?

Az anyává válás gondolatát ízlelgetve, talán a felelősség terhe tűnik a legfanyarabbnak. Émelyítő eléképzelni, hogy mindig ott lesz velünk valaki, aki nem ÉN vagyok, de még magamnál is jobban kell vigyázzam, értsem, szeressem. Képes leszek rá?

Az első időszakban még annyira új a jelenléte, hogyha csendben alszik az ágyában, meg is feledkezünk róla. Olyan, mint egy vendég, akire tekintettel kell lenni, aki előtt nem káromkodunk, nem hallgatjuk hangosan a zenét és előbb őt szolgáljuk ki, csak aztán magunkat…

Majd eltelik a harmadik, a negyedik, az ötödik hónap és úgy kúszik bőrünk alá, a zsigereinkbe, a szívünkbe a szeretet, hogy a neki szentelt figyelem természetessé és könnyeddé válik, most már ő a harmadik és kettőnk közül az első. Így lesz kettőből család, lányból anya, fiúból apa, vendégből pedig a kisbabánk…

Sok rokon tényleg sok segítséggel jár, volt is hátradőlés feltett lábakkal, miközben fiacska kacagva mászatta négykézláb a nagyobbakat a karácsonyfa alatt. De sok zajjal is, meg felfordulással, tanácsokkal, kérdésekkel, elcsúszó napirenddel. Ha a rendszerhez és három fős hétköznapokhoz szokott anyaidegek néha túlfeszülnek a nagy ünneplésben, jobb gyorsan meglépni egy körre és kituszkolni a feszültséget a friss levegőre, elvégre mi felnőttek vagyunk, már nem ordítunk, toporzékolunk…

Engedjük el, engedjük meg! — ezen a pár napon nem múlik semmi. Cserébe a hozzáállásunkon áll vagy bukik minden. Én majdnem beleestem egy jajjnemalsziknemhallgatrámkifogbuknihanemalszik nyomasztásba, de apuka időben kiragadott belőle, és lám, másfél órával később ugyan, de békésen alszik a gyermek, mi meg közben kávéztunk egyet a felnőttekkel.

Hisztimentes Ünnepeket!

Fotó: Boncsér Orsi https://www.facebook.com/szuziesanaplopok/?fref=ts

Vannak azok a helyzetek, amikor az ember még jobban értékeli amije van. Ahogy a repülőgép elemelkedik a földről és a testek egyre tehetetlenebbül süppednek az ülésekbe, rendszerint úgy ér utol a gondolat, hogy micsoda csoda ez a gép, amit az ember alkotott, mégis milyen parányiak vagyunk – éppen gyomorra szívva a gravitációt. Nincs semmink, csak az érzés szívtájékon, hogy mi egymást szeretjük, történjék bármi is.

Pár perccel később annyi történik, hogy enyhül a nyomás rajtunk…, feloldódik a kiszolgáltatottság csendje, eszünk, iszunk, panaszkodunk, nézelődünk. És legközelebb 1,5 óra múlva jut eszünkbe újra a halandóságunk, mikor a repülőgép ereszkedni kezd. 

Nem sokkal az első hópelyhek keringője után, kirajzottak a szomszéd néni unokái az utcára. Megjelentek a bebugyolált kis batyuk a szánkókon és a ráncolt homlokú felnőttek is a szélvédők fölé hajolva…

Ő pont ott állt, ahol én is ennyi idősen. A szülői ház horgolt függönyös ablakából figyelte az első havat, mikor megállt az idő egy pillanatra, és megveregette a vállamat.

Decemberben kezdődik az év legcsodásabb időszaka, amikor bármi megtörténhet! — így gondoltam kicsiként.

…csak merengek itt a gyerekkori emlékek felett, mennyi öröm és csoda! Bennem van most is, pontosan fel tudom idézni azt az izgalmat, amikor a piros köpenyt egyszer elsuhanni láttam az ablak előtt, a mécsesekben ficánkoló lángot a párás ablakon, amikor kikukucskáltunk rajta, az illatokat, az ünneplős ruhát és a hó roppanását, amikor titokban kiszöktem a néptelen utcára minden szenteste, hogy pörögjek az úttesten.