Lassan 3 éve nézem, ahogy a férjemből apa válik. Szándékos a jelen idő – magamra is ezt használom –, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez nem történik meg egyik pillanatról a másikra.

Valami elindul, amikor tudomást szerzünk róla, valami megérint, amikor először vesszük a karunkba, valami beköltözik, és már soha nem múlik el, mindig jön velünk. De a létezést, hogy anyák és apák vagyunk, azt folyamatosan tanuljuk.

Én voltam már anya, szoptatós, beteg gyermeket ápoló, szavakat tanítgató, ovisért menő, hisztit kezelő stb. Ahogy ő is volt már totyogóst kísérő apa, legózós, fürdetős, elaltatós, csavarozni tanítós stb. De ki tudja, hogy milyen szülőnek kell lennünk holnap? Mindig adódik egy új helyzet, egy új fent vagy lent, vagy csak a régi körök, ha aznap éppen nincs meg a megoldásunk.

Sokszor mondja este, hogy „ma jó apa voltam”, vagy csak gondterhelten hallgat. Pedig biztosan tudom, hogy nincs olyan, hogy ma vagy holnap. Helyzetek vannak, amiket vagy jól kezeltünk a nap során, vagy nem. És egyik sem határozza meg végérvényesen a másikat.

Persze, azt tapasztalom, hogy ha sokszor ismételjük a rosszat, akkor hozzászokunk, akkor az válik rutinná: első blikkre felemeljük a hangunkat, robbanunk vagy méltatlankodunk, aminek súlyát aztán tízszer olyan nehéz lesz leemelnünk a gyerekről. És minél többet pakolunk rá, annál kevésbé lesz önfeledt, vidám és szeretetteljes. Akárcsak a szülei.

Egészen kifordul magából a gyerek, ha nincs jól szeretve. Kicsi, idegesítő szörnyeteggé lesz. Ugyanakkor ha kitartó munkával – így mondom, mert a felnőttek ezt a szót értik meg jól –, napról napra, helyzetről helyzetre leemeljük ezeket a terheket róla, akkor újra ragyogni fog. És észre se vesszük, ahogy megfogjuk a kis kezét: úgy emelkedünk el a talajtól, mint a papírsárkány, amit a szél szárnyra kapott.

Ha szeretnél még több tippet, gondolatot és hangulatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Apa sokszor nem tudja, mitévő legyen a kisfiával. Bár már egészen emberszabású, két lábon jár, normális kaját eszik, elvan az anyja nélkül is és meglepő módon érti a viccet. Mégis egy tényező továbbra is aggodalmat ébreszthet a férfiszívben: nem érti, hogy mit mond!

Ez sokszor még anyának is fejtörést okoz. Hiába ő az ANYA, ösztönökkel, meg 9 hónappal és cicikkel, neki sem mindig megbízhatóak az adóvevői a babanyelv dekódolásához. Ő is átérzi olykor a tanácstalanság zavarbaejtő aggodalmát.

De hát kamaszként sem fogjuk mindig érteni, mi a baja!

–  ami azt bizonyítja számunkra, hogy a beszéd képessége önmagában még nem garancia a másik megértéshez. Megéri már most keresni hát a közös nyelvet, amihez jól jön Anya segítsége, egy kis bátorítás és ötletek, hogy Apa is ráérezzen, mennyi klassz dolgot lehet csinálni már egy 1,5 évessel (is)!

Birkózás. Ez általában jön magától. Ilyenkor Apa fontos dologra tanítja a gyermekét a finom, anyai érintés kiegészítéseként. Arra, hogy „nem vagyok törékeny!” Jean Liedloff ír arról, hogyha egy babával úgy bánnak, mintha törékeny lenne, úgy is fogja érezni magát, ami nem csupán kellemetlen a számára, de felnőttkoráig akadályozhatja a fejlődését. Ráadásul a kacagásban – amit nem csikizéssel kényszerítünk ki, hanem mókával – feloldódik minden feszültség.

Építőzés. „Most kell elérni, hogy megszeresse az építőzést, és akkor később le lehet tenni legózni. Engem leraktak a szőnyegre, és addig ott maradtam, amíg elől voltak a legók…” – szuper! Már Apa is sejti, hogy a most együtt töltött idő készíti fel a gyereket az önálló játékra.

Mászós. Úgy tűnik, hogy nagyvárosi kisfiú előbb mászik szekrényt, mint fát, de Apa szerint ezzel már a famászásra trenírozza a fiát, aki sikongatva élvezi az izmozást. Igazi apa-fia program pókemberként kúszni föl az ajtókra, hűtőre, szekrényekre…

Labdajátékok. Anya egy kislabdával tanítgatta a gurítást. Szemben ültek egymással, már egyre jobban ment, viszont a dobás még kicsit gyatrán. Aztán megérkezett Apa a nagy kosárlabdájával, fiúcskának meg egyből leesett az álla: másnap már két kézzel emelte fel, harmadnap el is dobta, azóta megy neki a kisebbel is. Hiába, ebben Apa a nagyobb motiváló erő! Most a pattogtatást tanulják.

Könyvbemutatós. Arra hazaérni, hogy a napsütötte szobában Apa egyszer csak gondolt egyet, és körbepakolta a könyveket, amit kicsi fiú a kezecskéit morzsolva, tátott szájjal nézett, hogy aztán együtt induljanak el belekukkantani mindegyikbe – egészen szívolvasztó élmény!

Állatkert. A szétnyithatós könyvekből állatkertet lehet építeni a plüssjátékoknak, vagy alagutat, amin átmasírozhatnak, de lehasalva kukucskálni is lehet egymásnak és szuper csúszdapályának is lehet használni a könyvespolchoz támasztva. De nem snassz ám elmesélni azt sem, ami benne van. Annál izgalmasabb, ha most nem Anyától hallja.

Hozd ide! Nagyszájú Apokák mondása, hogy már időben el kell kezdeni megtanítani a gyereknek, hogy odahozza a sört, amiben igazuk lehet – csak kitartásuk is legyen. Az éppen járni kezdett totyogós tényleg lelkes résztvevője a hordozós játékoknak. Először jópárszor meg kell neki mutatni, hogy mit, hova hozzon, aztán türelmesen kivárni, amíg sikerül. Minden nap elpróbálgatni és mindig megdicsérni, lelkesíteni. Végül is a pszichológia is alátámasztja, hogy mindig azt a képességét kell fejleszteni a gyereknek, amire nyitott…

Párosítás. Nagyobb lélegzetvételű projektként meg lehet keresni a könyvben szereplő fotók igazi verzióját a lakásban vagy az utcán. És nagyon büszke lesz majd Apa, ha kicsi fia először mutatja meg a tárgyakat önállóan – erre ő tanította!

Apa hobbija. „Szakmai szemmel nézve: bevonódtak az én apai világomba, és nemcsak a szenzomotoros képességük, a kézügyességük, vagy a perceptuális pontosságuk, a koncentrációjuk fejlődött, hanem „fiús” dolgot vittünk végbe közösen, mindez hozzájárult a férfi identitásuk kialakításához is.” – Révész György, pszichológus a fiaival töltött időről.  Ha Apának a fényképezés a hobbija, akkor ebbe lassacskán a fiát is bevonhatja. Nálunk első lépésként a kicsi kezébe adta a gépet, és együtt próbálgatták, forgatták, bütykölték elmélyült figyelemmel.

Közös séta. Kutatás bizonyítja, hogy azok a kisgyerekek, akiknek rendszeres program volt nagy sétákat tenni az apukájukkal – miközben mesélt nekik a látnivalókról, fákról, autókról, kóbor macskákról –, gazdagabb szókincset használnak, többször szolgálnak magyarázattal a nekik feltett kérdésekre, és hosszabban fejezik ki magukat, mint azok, akik mellől hiányzik az apa aktív jelenléte.  Igen, Apával sétálni meghatározó élmény.

Nem nagy programok kellenek ide, csak amit Apa sem un éppen. Hiszen a kicsi bármire kapható, amit ő kezdeményez. Az Apák kiváltsága pedig a csodálattól csillogó babatekintet. Nekünk bevált.

Kell a segítség. Elég sokszor egy kicsi. Csak hogy anyának is legyen szabadideje! Nagyon jót tenne, ha felszállna kicsit a babaillat körülötte, feltöltődne más ingerekkel is, lazulna a figyelme, hogy aztán újra megteremtse maga körül azt a légkört, amiben a boldog gyerekek nőnek fel…

Kell a segítség. Elég sokszor egy kicsi. Csak hogy apában is megeredjen az az érzés, hogy neki is kezdettől fogva helye van a kicsi baba mellett! Hogy letűnjön már az a társadalmi nézet, miszerint csak a nő feldata a gyerek. Mert ezzel lett kipenderítve minden férfi a saját gyermeke első éveiből. De kinek jó ez?

Nekünk nem, mert esélytelen úgy teljesíteni a mindennapokat, ahogy segítséggel tudnánk. Nekik sem, mert esélytelen úgy kiélvezni a babájával töltött időt, hogy kezdettől fogva kétbalkezesnek van titulálva. És ha többé nem találja a helyét otthon, abból sok konfliktus ered: csak függ a levegőben valahol a munka, a szórakozás és a család háromszögében, de az utóbbi már nem azt nyújtja, amit megszokott, sokszor frusztrált a helyzettől, az anya és babája között – vagyis mögött -, munka után, edzés előtt “babázik” egyet, de nincs igazán együtt töltött idő a kicsivel. Pedig nem nagy programok kellenek ide, elég lenne csak a figyelme…

Megéri beszélgetni egymással, kiteríteni, hogy kit mi nyomaszt, mert csak ketten lehet változtatni azon, ami nem jó irányba halad.

Valahogy a mi hátunk mögött ott feszült az elvárás, hogy nőként kapásból tudjuk, hogyan kell pelenkázni az újszülöttünket, hogyan kell tartani a karunkban, szoptatni, büfiztetni, elaltatni, hiszen mi anyák vagyunk! — nincsen hátra arc. És bele is jöttünk szépen. Lehet, hogy néha kifolyt a pisi vagy a babasírásba zokogtunk, de miénk lett a megmásíthatatlan érzés: “a legjobb dolog az életemben, hogy az anyja vagyok”. Elhiszitek, hogy mi is minden nappal tanuljuk, hogyan kellene jó anyának lenni?

Ti más utat jártok be. Megértjük, ha bíztatásra van szükségetek, hogy megpróbáljatok ti is mindent a baba körül és vele. Megéri bevonódni, mert csak így lesztek igazán részesei a soha vissza nem térő pillanatoknak. Nem kell mindent úgy csinálnotok a babával, ahogy mi, nem várjuk el. De nem érdemes még tovább kimaradnotok — “majd, ha beszél a gyerek!”  Szánjatok rá időt már most, hogy kiismerjétek egymást kettesben, mert belőled is csak egy van neki, ahogy belőlem…