2016. május 21. | GyereknevelésHiszti? | olvasók: 514

Te fölsegítenél a földről?

Az éppen kigyógyult gyereket a betegekkel közös váróterembe vinni mindig kockázatos — főleg, ha olyan reakciókra ismerünk rá, amiért a másikat elítéljük…

Mikor beléptünk a váróterembe, egy 2,5 éves forma kislányka ügyesen felállva egy kisszékre, átugrott a narancssárga várótermi székre, hogy páros lábbal ugráljon rajta. Anyuka egyből lekapta, hogy most már nyugodj le légyszíves, apuka meg átvette, és kettőt sózott a fenekére, aztán az ölébe ültette. “Úgy van!” — helyeselt anyuka, tíz másodperc csend. Nem követte sírás, a kislány lelökte magát apa öléből, és visszaadta, amit kapott: két ütés apa karjára.

Elvégre most mutatta meg neki apa, hogy hogyan kell viselkedni, amikor feszültnek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ő sem érezhette magát másként 19:08-kor, azon az esős, szeles napon, 4 másik szülő pillantásával összezárva egy fülledt váróterembe, akiknek a gyerekei akkor éppen nyugodtan ültek. “Látod, mindenki normálisan viselkedik, csak te vagy megőrülve!” — sistereg, mire a kislány a ráolvasásnak eleget téve még jobban megőrül. A cáfolhatatlan kontraszt a teremben tartózkodó többi gyerek viselkedése és a sajátja között kudarcként gyöngyöződik a szülői homlokon, fejcsóválással sem lehet szabadulni tőle, se nagy sóhajtozásokkal. A néma felháborodásom sajnálatba csúszik, mert kihallom mögüle a segélykiálltást ordítást. Borzasztó érzés azzal szembesülni, hogy: Nem vagyok elég! Nem tudom ezt megoldani! — A kudarc a mélybe nyilal, bele az önérzetünkbe, ami meg ráken mindent a gyerekre: Te vagy a rossz, te vagy a kiállhatatlan, a hisztis, az őrült… Te vagy a gyerek. Én meg a szülő!

Anya is erre juthatott közben, mert a haggggyáj békénre alig észrevehetően rászorít a kicsi karjára, és hangosan mondja, hogy “Te nem beszélsz így a szüleiddel!” — demonstrálva, hogy ura a helyzetnek. Bár nála volna az a varázspálca, mint kislányként, amivel kővé dermesztette a babáit! Gondolkodás nélkül megtenné most az igazival is, csak hallgatna már el! Csak ülne már le a seggére egy kicsit és maradna nyugton! — szívja be a tehetetlenség. Mert a varázspálca rég szertefoszlott, csak a gyerekkori élmény nyom a helyén, hogy a szülő megbünteti a gyerekét, ha az nem úgy viselkedik, ahogy elvárják…

Ölünkben a sajátjainkat puszilgatjuk önkéntelen. A folytatást elnézve talán most fogadják meg a többiek is, hogy eddig sosem megyünk el. Mert hogy kívülről sem fest sokkal derűsebben a helyzet, de míg a szemlélő támaszkodhat az észérvekre: a gyerek beteg, a gyerek lehet, hogy éhes, álmos, unatkozik és végtelenül feszült, ő a legkisebb itt — addig anya és apa lába alól már kihúzták a talajt, és a földre kerülve csak annyit látnak be maguk körül, amennyit az a 90 centis gyerek, akivel egy szintre kerültek…

Vajon ér ilyenkor fölsegíteni őket? Elhívni egy percre és annyit mondani, hogy nyugi! Nincs katasztrófa, ne pánikolj! Állj le és megoldod. Nézz körül, most nézz rá, ő a te drága kislányod, aki a segítségedet kéri. Teljesen normális, ahogy viselkedik, nem kell szégyenkezz miatt, megértjük, voltunk már mi így, de most hagyd abba a büntetést és vidítsd fel! Máris könnyebb lesz vele és magaddal is… 

Legalább addig is a harmadik fél volna a célkeresztben, és a gyerek átkerül az ő térfelükre. Egy lépéssel közelebb kerülnének a feloldáshoz. Elvégre egy idegennel szemben könnyen anyatigrissé változunk, nem igaz? — persze nem kockáztattam akkor az enyém miatt. Meg nem tudom, hogy én mit szólnék ellenkező esetben, ha valamelyikőtök odajött volna hozzám az utcán, mikor éppen sírni tudtam volna a feszültségtől, látszólag csak azért, mert a gyerekem nem hajlandó normálisan menni a járdán. Persze kívülről sosem látszanak a részletek — hogy aznap mennyit aludtunk, hogy kit hiányolunk éppen magunk mellől, mitől búcsúzunk, mit kell megszoknunk, mennyi lemondás billent oldalra éppen.

Csak annyit látni, hogy kezd eldurranni az agyam, hát rászorítom a karmaimat a kis kezére, úgy vonszolom, “Istenit neki, Jonatán, gyere már, nem érünk oda a rendelőbe és mindjárt esni fog!”. Kirántja a kezét, és tüntetőleg megáll. Egyre szűkül a tér, nem látok ki a helyzetből, ami tarthatatlan, amiben nyakig merülök! Elindulok nélküle, hogy “Jól van, akkor maradj, én megyek!”, megrántva a láthatatlan köteléket kettőnk között, mint ló pofájában a zablát, megindul, bár nem akar. Én meg úgy vergődöm, mint akit az anyaság csapdájába csaltak…

Te odalépnél hozzám, hogy semmi baj? Látom, hogy most pánikolsz, tudom milyen rossz az. Nézz körül, most nézz a gyerekedre…

2 hozzászólás ehhez: “Te fölsegítenél a földről?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.