
Vannak azok a helyzetek, amikor az ember még jobban értékeli amije van. Ahogy a repülőgép elemelkedik a földről és a testek egyre tehetetlenebbül süppednek az ülésekbe, rendszerint úgy ér utol a gondolat, hogy micsoda csoda ez a gép, amit az ember alkotott, mégis milyen parányiak vagyunk – éppen gyomorra szívva a gravitációt. Nincs semmink, csak az érzés szívtájékon, hogy mi egymást szeretjük, történjék bármi is.
Pár perccel később annyi történik, hogy enyhül a nyomás rajtunk…, feloldódik a kiszolgáltatottság csendje, eszünk, iszunk, panaszkodunk, nézelődünk. És legközelebb 1,5 óra múlva jut eszünkbe újra a halandóságunk, mikor a repülőgép ereszkedni kezd.
Újra tudatában vagyok a szeretésnek. Nem félelemből, mert az eszemmel tudom, hogy biztonságban vagyunk. Mégis vannak olyan helyzetek, amik időnként arra emlékeztetik az embert, hogy nincs semmink, csak az érzés szívtájékon, hogy mi egymást szeretjük, történjék bármi is…