2016. január 10. | Sorozatokbeszoktatás | olvasók: 957

Ráhangolódás a bölcsire

Visszagondolva, az általános iskolában mindig sajnáltuk azokat, akikről tudtuk, hogy bölcsibe is jártak. Ez valami olyasmi volt, mint hogy menő, ha van egy felsőbb osztályba járó nővéred. Hát még, ha bátyád!

Ez az attitűd valahogy bennragadt. Sosem gondoltam, hogy majd mi is bölcsizni fogunk. Igaz, hogy nagyon sok mindent nem gondoltam, mielőtt testközelbe nem került a saját gyerekem. Például azt sem, hogy nem egy nagy, kertes házban fogjuk tölteni az első éveket vele, egy nagymama teljeskörő aszissztálása mellett…

A barátnőmnek majd’ megszakadt a szíve, hogy óvodába kell küldje a háromévesét. Próbáltam a közösség nyújtotta előnyökkel bíztatni, de én még el sem tudtam képzelni, hogy a karomban gügyörésző egyévesemtől majd nekem is el kell köszönni egy reggel. Hogy lesz egy időszak a napjában, amiben már nem leszek jelen.

És hogy ez így lesz rendjén. Ráadásul, ha meg tudjuk találni a számunkra legelfogadhatóbb módját az elválásnak, térben és időben, akkor ebben nem sok szomorkodnivaló van. Sőt! Egy újabb színtérrel gazdagodik az életünk, ahol új élmények, tapasztalatok várnak mindannyiunkat. Történjék ez egy éves kora előtt vagy kettő, három után. Persze mindezt, csak utólag tudom. De kezdem másfél éves korától, amikor még csak annyit éreztem, hogy egyre gyakrabban sokallok be…

Kényelmi bölcsiztetés?

Sok volt a non-stop együttlét. Akkor már egy éve külföldön éltünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Bébiszitterrel próbáltam heti 2-3 órára kiváltani magam, de csak pár hétig működött más okok miatt.  Utólag azt képzelem ideálisnak, ha ekkortájt előtérbe tudna kerülni még egy fő fixen, akár nagyszülő, barát vagy bébiszitter. Hogy több jusson egymásból a szülőknek, és önmagunkra is legyen némi időnk, amit akár a hivatásunkra tudunk fordítani. Ez nem luxus, hanem szükséglet. Így fokozatosan tud tágulni a baba látóköre is, amiből időről-időre gond nélkül eltűnhet az, aki addig mindig mellette volt — anya vagy apa, ha ő maradt otthon.

Ráadásul elbizonytalanodtam attól a pánikszerűnek tűnő kötődéstől is, amit a második születésnapja körül, a Budapesten töltött két hétben tanusított. Akkor még nem tudtam, hogy ez majd lecseng, úgyhogy gyorsan bölcsi kereséssel kezdtem az új évet, amint visszarepültünk Isztambulba, hogy elébe menjek annak, ami kezdett már mumussá nőni a szívemben…

Lehet azért ilyen anyás, mert mindig csak velem van? Ha itthon élnénk, biztos már órákra ráhagynám a nagymamára! Mi lesz majd ovis korára?!

Persze úgy hagyott alább az aggodalmam, ahogy a szeparációs szorongása enyhült. A tél nehézkességét is levetettük a téli kabát súlyával együtt, ahogy beköszöntött a tavasz. Öröm volt együtt menni ide-oda, programokat szerveztünk a kispajtásokkal. Nem éreztem már olyan égetőnek azt a bölcsi kezdést, de hát így van ez, ha az ember legalább a lehetőségét megteremti a változtatásnak…

Mindennek eljön az ideje

Egy nagy félsszel indult az egész. Előre aggódtam az egyévesemmel, de mire eljött az ideje, már egy 2,5 éves járó, félig-meddig beszélő, érdeklődő kisembert engedtem el, aki pár hónapra rá eldobta a pelust, és egyedül szállt fel a bölcsibuszra reggelente…

Ezt a távot nem tudtam belátni érzelmileg sem, de most már erősít a meggyőződés, hogy tényleg mindennek eljön az ideje. Megérünk az elengedésre lépésről lépésre. Ahogy arra is, hogy alkalmazkodni tudjunk egy adott élethelyzethez. Bíztatásképpen 10 pontba szedtem, ami nekünk bevált, mert úgy tűnik, még ez a mumus is megszelidíthető, ha átgondoltan, türelemmel és szívvel fordulunk hozzá…

1 hozzászólás ehhez: “Ráhangolódás a bölcsire

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.