— Jonatán, ne üss rá apa sípcsontjára, hát nem érted, hogy az fáj neki?! Már kétszer szólt! — léptem közbe, mikor az öt perce ébredt apa igazán szép szóval igyekezte leszerelni a már annyira nagyon játszani akaró kisfiát, aki azt találta ki — csak hogy végre valami interakcióba léphessen apával —, hogy apa lába a kapu, amire ha ráüt, kinyílik, és akkor tesz egy kört az asztal körül, aztán megint nyitásra bírja a dohányzóasztalra feltett lábakat…

Volt némi lendület a hangomban, mert ha direkt fájdalmat okoz valaki másnak, arra határozott nem a válasz, az okokat pedig fejtegethetjük utána, de már látni lehetett az arckifejezésén, hogy itt többről van szó — mint mindig. Ahogy azt is, hogy gyorsan ki kell hozni ebből a spirálból: annyira szeretlek, hogy bántalak, ha nem jössz már játszani velem, mert egész reggel rád várok, apa, és ha felpiszkállak és mérges leszel, akkor is legalább rám figyelsz, de azt hiszem, nem is akartam olyan nagyot ütni, csak furcsa volt, hogy olyan kemény ott a lábad, de most már anya is rám szólt, hát folytatom, és ketten jöttök ide, de én sírni fogok, mert olyan sok minden érzek éppen, úgy szeretlek apa, nem is akartam, hogy fájjon neked! — vagy valami ilyesmi.

— Puszizár! Jonatán, nézd csak, apa lábán puszizár van! Csak úgy nyílik ki, ha adsz rá egy puszit. Bizony! Szerintem próbáld ki!

Átrendeződik a tekintet, felkacag, néz az apjára, ő is felderült, aztán vissza rám huncutul, erre csak bólintok egyet bíztatóan, de el is fordulok, inkább pakolok tovább az asztalon, nehogy kihátráljon. Nem kell noszogatni, ha már egyszer megpiszkáltuk a kíváncsiságát. De úgy is mondhatnám: ha már egyszer a jóra törekvő lelkét hívtuk játékba…

És pattannak a puszizárak, emelkedik a láb, aztán egy kör után cserélnek, ő fekszik a kanapéra és apa bandukol viccelődve az asztal körül, kezében a kávéjával. Nem tudom, hány kört mentek, mert én közben kijöttem a konyhába, csak a kacagást hallom még percekig…