2017. október 31. | GyereknevelésJátszani | olvasók: 186

Őszi kompozíció avagy gyereknevelés most

Őszi kompozíció gesztenyével, Buddhával és a háttérben repkedő gyermekkel. Nekünk bevált?

Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van, amiről a gyereknevelés szól nálunk jelen pillanatban. Benne a majdnem 5 éves Jonatán, aki újra és újra nekifut, bíztatja magát, hogy mindjárt sikerül — Anya, már csak egy lábról rugaszkodtam el!  —, sikongat, majd derűsen konstatálja: Milyen jó, hogy megtanultam repülni. Mindig is ezt szerettem volna! — szakadok a nevetéstől, de csak magamban. Előtte nem szabad, az bántaná.

Van amit anyának sem szabad. És ő ezt megmondja. Sokszor pont olyan kérlelhetetlen hangon, ahogy tőlem hallhatta — azt egészen rossz viszonthallani. Amikor okoskán közli, azt csípem. Például, ha rászegezem a mutatóujjam, akkor visszamondja, hogy csak a tárgyakra mutogatunk, vagy amikor kicsúszik egy “izé”, akkor hogy Nem izélünk, anya!

Aztán van, amikor úgy érzem, hogy átlép egy határt. Egy kisgyereknek nem szabadna így beszélnie az anyjával! Hogy hogy nem érzi, hogy egy gyerek így nem viselkedik a felnőttel szemben?! — kellemetlen helyzetbe hoz.

— De ki húzta meg ezt a határt itt, bennem?

Szinte azonnal bejelez, ahogy a gyerek áthágja. Bejelez és aktivizál, mint egy riasztórendszer. Behatoltak, rés a pajzson, védelem kell, különben…

Különben mi? Különben elviselhetetlenné hatalmasodik az erőtlenségem? Az, hogy abban a pillanatban nem vagyok hatással rá? Megrémülök attól, hogy hirtelen nincs semmilyen eszköz a kezemben, hogy azonnal véget vessekez ellen tegyek?

— És hogy érte…?!

Az utóbbi heteink óriásfelismerése volt számomra, hogy rajtunk múlik, hogy hogyan beszél másokkal. Ami egészen érdekes, mert valami ilyesmiről már két évvel ezelőtt is írtam, mégis az újdonság erejével hatott újra.

Vajon mi hányszor ismétlünk úgy, hogy észre sem vesszük…?

Megdöbbentő, mennyire visszatükrözi azt a hangnemet, azt az indulatot, szóhasználatot, ahogy a kulcsfontosságú helyzetekben fordulunk felé! Persze a jót is, a kedveset, de nyilván az kevésbé aggasztja a szülői szívet…

Én is átlépem a határt újra és újra, amikor nem szívem teljes szeretetével fordulok felé, nem a neki járó tisztelettel beszélek hozzá, hanem úgy, ahogy egy felnőttel eszembe nem jutna…

— Persze egy felnőtt nem akadékoskodna ennyit az esti lefekvésnél!

— Valóban, hiszen ő már fölnőtt. Tisztában van a körülményekkel, a szokásokkal, az aktuális állapotával, amit kontrolálni is bír — ha bír —, meg úgy egyáltalán: elintézni magát önállóan.

Mindebből sokat tud már egy majdnem ötéves is sőt, vannak napok, amikor láthatóan mindent, a víz megengedésétől elkezdve a törölközésen át a lefekvésig. De jellemzően ránkutalt az érzelmi és fizikai állapotát illetően.

Felelősség. Nemcsak akkor, amikor átkelünk az úttesten, nemcsak akkor, amikor ápolni kell, vacsoráztatni, tiszta ruhát adni, hanem akkor is, amikor nem könnyű szeretni. Amikor nem az az első gondolatom, hogy dejó, hogy vagy nekem! Hanem akkor is, amikor vállalom a számomra legnehezebbet: megbírkózni önmagammal — érte —, hogy aztán erőszakoskodás nélkül tudjam terelgetni. Szívás. Nem kicsit.

Egészen eddig a pontig nincs nevelés, csak kompenzálás: saját gyerekkori sérelmeink újraélése — “a revans” —, miközben a fejünkben élő felettes szülői énnel küszködünk. És csak ezután tud a kezünkbe kerülni a döntés, hogy MI hogyan reagálunk. Már nem cincálnak az érzelmek, hogy aztán este lelkiismeretfurdalással szuszogjunk bele az álmába, mert nem fogunk olyat tenni, amivel vétünk ellene. És a céljaink ellen.

A haragunktól, a kiabálástól csak megretten, de nem alakul ki mögötte semmi olyan, amivel a szülő áltatja magát, amire áhít: tisztelet és rend. Pszichológiai tény. Ahogy talán az is, hogy az, aki repülni tud, még másképp tekint le a mindennapokra…

Hozzászólások:

hozzászólás