2017. december 21. | AnyaságAnyalét | olvasók: 562

Önvád, elfogadás és Vekerdy

Minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben… — itt hagytam abba 2 nappal ezelőtt.

Szeretem meglátni a félhomályban imbolygó kis fejét, ami egy pillanat múlva az ölelésembe fészkel. Ráhúzom a dunyhát. Az elmúlt napokra gondolok, de most kifejezetten a jó élményeket keresem fel, a kapaszkodókat. Van egy párnapos, mikor a Vekerdy tanár úr előadásán vettünk részt. Készültem rá lelkileg, mert egy ovis nap után, sötétben megindulni egy másfél órás előadásra — 10 perc késéssel —, elég sok konfliktust rejthet. De ahogy a kistáskájával a hátán vidáman kilötyögött az ajtón már éreztem, hogy nagy baj nem lehet…

Jonatán előtt nem is tudtam Vekerdyről — emlékszem, amikor az első cikke szembejött velem —, azóta pedig úgy kísérnek a szavai, mint egy bölcs ismerős. A nézőtér tele volt apukákkal és anyukákkal, nagyszülőkkel. Az érzés, hogy MI mindannyian azért vagyunk most itt, mert hasonló törekvéseink, élményeink és kérdéseink vannak, már önmagában élmény. A Tanár úr bár sok gyakorlati példát hoz, mégis az előadás zömmel arról szól, hogy olyan meggyőződéssel egyszerűsít le a gyakorló szülők számára fontos dilemmákat, amit nemcsak a több évtizedes szakmai, de az élettapasztalata is megenged már. Megtehetné, hogy otthon ül, de neki még mondanivalója van számunkra, amit annyiszor elismétel, ahányszor lehetősége nyílik rá.

Hogy elhisszük-e a helybélinek, hogy arra zsákutca van vagy inkább meggyőződnünk róla magunk is… — már rajtunk áll.

Volt egy momentum, amikor a kisfiam véletlenül megreptetett pár darab puzzle-t, ami lassított felvételként szállt az előttünk ülő hajába, és ezen csendes röhögőgörcsbe gyulladtam ki, de az idő további részében szinezett és kirakózott és hangos nevetésben tört ki, mikor a fölnöttek is. Mennyire büszke voltam rá!

 

Valószínűleg nincsen megfejhetetlen történés a háttérben, ami miatt ilyen rossz állapotba kerültem a múlt hétre — és ami ne történt volna már meg korábban, jellemzően az év téli időszakában. Kivédhetetlennek érzem azokat a többedjére ismétlődő 1-1,5 heteket, amikor a férjemnek úgy összejönnek a munkái, hogy késő estig nem tud jelen lenni, én pedig a beteg gyerek mellől dolgozom — és ápolom, játszom vele, ellátom magunkat és az otthonunkat. Egyiket se viszem túlzásba, de mindegyikre van igényem.

Ebből viszont mégis csak az lesz, hogy végül ők visznek túlzásba engem…

Hiába tartom jónak az arányainkat alapesetben és örülök, hogy megtehetem, hogy ne vigyem közösségbe a gyereket, amikor nincs jól  — hogy egy pozitívumát említsem annak, amire nem véletlenül rendezkedtem be —, de az baj, hogy nincs B-terv a nem alapesetekre. És olyankor lemerül az ember.

Kicsit hadilábon állok még azzal, hogy belássam, nem gondoskodtam jól magamról. Egyrészt a fenti körülmények miatt,  másrészt azért, mert az önvádat, mint motivációs eszközt sikerült kicsorbítani az évek alatt, de most újra összekarcolt. Az ön-elfogadás mutatóm pedig mélyre csúszott.

Nehéz olyankor szeretni önmagamat, amikor úgy érzem, hogy nem szeretem jól a fiamat. Vagy nehéz jól szeretni őt, amikor nem szeretem jól önmagamat…? — talán én ezt a kérdést viszem magammal az Újévre.

Hozzászólások:

hozzászólás