Ültem a reggeli napsütésben, spenótos burekbe szúrt villával, teával, míg apa békésen aludt otthon, fiacska meg előttem szuszogott angyalian. Minden jó, ha vége jó…

Molyrágta éjszaka. Alig aludtunk, a jobb oldalon tompán lüktet fejemben a reggel, női bajok nyomasztanak és fiacska sem teljes derűjében ébredt. Éppen azon sírta el magát, hogy beakadt a lába a takaróba. Próbálom jókedvűre hangolni magunkat, ahogy általában, de csak egyre nő bennem a feszültség, hát még, mikor az ölembe húzza a müzlit. Mivel a férjemen kívül nem hivalkodik senki más a békés alvás lehetőségével, így a csukott ajtóra zúdul minden haragom. Bosszant, hogy ilyen gyarló vagyok, de egyszerűen majd’ megöl a féltékenység, hogy ő ott, bent alhat, én meg nem!!!

Friss levegő kell! — mielőtt sárkánnyá változik a királylány, úgyhogy gyorsan (már amennyire gyorsan el lehet indulni babával) kitolom a tökhintót az utcára. Próbálom lehagyni a rám ragadt feszültséget, szerencsére a sarkon lefordulva már jobban elvakít a reggeli napsütés, mint az irigység — nyomomban üvegcipőim csilingelnek a macskakövön.

És akkor ér a felismerés, hogy máskor is így kell tennem: időben meglépni a fáradtság gerjesztette, bajkeverő gondolatok elől, nem benne maradni a szituációban. Már láttam magam, amint minden erőfeszítésem ellenére sem bírom leplezni az ébredő kedvesem előtt, hogy fülig besárgultam, és a kérdésre, hogy hogy vagyok egy böhöm nagy sárkány hasít ki belőlem egyenesen a nyakát célozva lángnyelvével. De így apa is megmenekült, baba is elaludt és anya fejéről sem csúszott le a korona…

kelt.: Jonatán 11 hónapos korában