2018. szeptember 8. | ÓVODA | olvasók: 561

Mi van ezzel a gyerekkel?

Van az a történet az indiánokról, akik a vonatról leszállva leültek a sínekre, és amikor megkérdezték, hogy mire várnak, azt felelték

„Várjuk, hogy utolérjen a lelkünk!”

Így lehet ez az óvodásainkkal is. Időbe telik, amíg hazaérnek – mikor mennyi.

Ovi-after

Nem érdemes leteremteni a gyereket, amikor éppen „szét van esve” ovi után. Arra reagálni, amit látunk, ahelyett, ami mögötte zajlik. A cipőjét a szoba közepén hagyja, és inkább elnyúlik a kanapén. Lehetőleg valami jó zajos és céltalan játékba kezd, ami rombolásba is fordulhat véletlen. Kapható a játékra, mégis rosszfej közben, kárörvend, pillanatokra enyhül csak a homloka, de amint észreveszi, megint jól összeráncolja. Megölelni nem lehet, motiválni nem könnyű, koncentrált figyelemre képtelen. Birkózás közben könnyen elsírja magát vagy újra megharagszik, ha már épp „kiharagudott” volna. Ismerős?

Az ovi harmadik délutánján történt, hogy aznap a fenti hángulatban érkezett haza a nagycsoportos. A nagymamával folytatni próbálták a reggel félbemaradt játékot. De onnan kezdve, hogy nem ő nyert, megakadt a lemez.

Magyarázzuk el neki újra, hogy „De hát ez csak játék!” ? Pirítsunk rá, hogy „Ne csináld már ezt, mindjárt felborítod az asztalt!” ? Hagyjuk ott lemondóan, hogy „Ha majd lenyugodtál, akkor folytathatjuk!” ? Jelezzük, hogy vele van a baj, mert  „Veszíteni is tudni kell, fiam!„ ? Esetleg gúnyolódjunk, hogy „Most aztán itt a világ vége!”?

Újrakapcsolódás

Lihegve rogytunk össze tíz perc után a trambulinban, ahonnan jó volt elnézegetni a fölénk magasodó háztetőt és kék eget. Csuromvizes volt a ruhánk a tegnapi esővíztől, amit fölpacsáltunk ugrálás közben, erre hivatkozva könnyen berekesztettem a bulit, és vittem zuhanyozni.

Volt egy pillanat, amikor majdnem feladtam az egészet némi sértődöttség okán. Nagyon idegesítő volt, ahogy gumibaba módjára nyeklett a kezeim között, miközben fejhangon énekelt. Próbáltam szemkontaktusba kerülni vele, hogy „Oké, minden értek, de elég volt. Nagyon zavar ez a hang, légyszi’ hagyd abba, én is megtenném, ha te kérnél!”. Kezébe adtam a ruháját, és beálltam a zuhany alá. Jó lépés volt hagyni, hogy ezt már oldja meg ő. Mire felöltöztem, a szobában békésen matatott a legóval.

„Tessék parancsolni, a gyermek némi beavatkozás után, ismét jól működik!”

– adtam át a nagymamának, akivel estig eljátszottak.

Működik!

Ámulattal konstatáltam ismét, hogy ez nem humbuk, ez a kapcsolódás lényege. Aminek hiányát nem oldja meg egy mesenézés. Túl engedékeny lettem volna? Nem hagytam, hogy széttrollkodja az asztalnál a játékot, de azt igen, hogy kiugrálja magából a „zizit”. A keretek megvoltak, amin belül biztonsággal feloldódhatott. Ha nem viszem ki trambulinozni – sétálni, bújócsázni, lépcsőről ugrálni, amire épp lehetőségem van –, és helyette azon bosszankodom, hogy „Nem lehet vele bírni!”, biztos egy rossz hangulatú délután elé néztünk volt. Hiába lett volna annyi könnyebbségem aznap, hogy még nálunk volt a nagymama.

Inkább erre mondom azt, hogy „Nekem arra nincs időm!”, nem az újrakapcsolódásra szánt húsz-harminc percre.

A gyerek csak azért működik együtt velünk, mert mi vagyunk a szülei. Egy jó kapcsolat hiányában azonban nagyon nehéz dolgunk van.¹ Az, hogy újrakapcsolódunk, vagyis egymásra hangolódunk – „látjuk egymást, nemcsak nézzük” –, egy eszköz a kezünkben ahhoz, hogy hatékonyak tudjunk lenni a terelgetésükben. A legjobb az egészben, hogy ez mind meghálálja magát, ahogy az ellentettjének is meglett volna a böjtje. A helyzet iróniája, hogy büntetés, mesterségesen kreált következmények nélkül azok a „jól nevelt” gyerekek, akikre áhítozunk, egyszer csak ott teremnek előttünk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.