2017. november 13. | GyereknevelésDackerülés | olvasók: 327

Két gyerek, egy kismotor

Mindenszentek, temetőjárás. Begurulunk az utolsó helyszínre. Rozika apukája vonakodva veszi elő a kismotort, mert mindannyian tudjuk, csak percek kérdése, hogy az előretipegő huszonkéthónapos akarat egyszer csak megforduljon, és akkor kő kövön nem marad, de a majdnemötéves is jogosan vár már a sorára. Egészséges bömbölés kíséretében lépjük át a temető kapuját. Majdnemötévesem előttünk teper a motorral. Elkérem hát nővéremtől a csöpp unokahúgomat, vállalva a helyzet kihívásait…

Az nem megoldás, hogy elvesszük a nagyobbacskától a játékot, mert a kisebbecske sír érte. Ahogy az sem, hogy ignoráljuk a kisebbecske bánatát, “majd megtanulja” alapon. Mindkét reakciónkkal a köztük lévő kapcsolatnak ártanánk. Felnőtt részről ennél több energiára lesz szükség: empátiára és játékos nevelésre. De inkább ezekre “pazaroljuk”, mint az előbbiekre!

 

Első felvonás

— Rozika, mondhatok valamit? Nézz ide! Mondhat Imo valamit? — keresem a kivörösödött szemecskéket, de a nyakacska tekereg, hogy lekövesse az unokabátyja nyomvonalát.

— Jó — biccent aztán, ahogy szokott, és egy pillanatra abbahagyja a sírást, figyel. Jól van, már majdnem megijedtem, hogy nem fog ez menni nekem, mégis csak más bömbölő gyerekét tartom a kezemben! Nem a sajátomat, akinek ismerem a reakcióit, korlátait és képességeit — de kétségtelenül a drága nővéremét, aki körül hasonló légkörben cseperedhet ez a gyerek…

— Elkapjuk Jonát? Te meg én. Futi, futi! — próbálom rávenni a játékra, hogy kizökkenjen a regresszív állapotból.

Fut velem egy kicsit, de nem bír el a nagy érzelmekkel, kacagása újra sírásba torkollik. Muszáj megkérnem Jonatánt, hogy cseréljenek. Ha ennyiben hagynánk a helyzetet, akkor tényleg azt üzennénk vele, hogy sírással eléri, amit akar. Viszont ahhoz, hogy folytatni tudjuk, előbb le kell nyugodnia.

— Rozika, akarsz cserélni? — címkézzük a helyzetet.

— Cseje, Lozi! Jó — nagyot biccent.

Rozika nyargalászik a motorral, mi kézenfogva futunk utána. Nevetés, enyhülés.

 

Második felvonás

— Rozi! Csere! Gyere, most add oda Jonának a motort, és mi fussunk utána!

Látom, hogy érti, amit mondok, meg-megindul felénk a motorral, de aztán nagy ívben kikerül. Nem futunk már utána. Tovább segítem a megértésben:

— Nézd csak, Rozi, itt a kezem! Hol a te kezed? — megmutatja és érdeklődve figyel — Hozd ide a pici kezed, tedd az enyémbe, és akkor futi, futi Jona utána, jó?!!

Mosolyog, érti, de nem jön. Csak köröz tovább. Újra és újra elmondom neki, cinkosan, játékosan. Nem adom fel. Tudom, hogy sikerülni fog.

Minden gyerek épp annyira értelmes, amennyire annak tartjuk.

Meggyőződésem. És ez most a bizalomjáték. Megbízom-e abban, hogy ő eredendően jó, tehát amint megérti a felállást, aszerint cselekszik? Vagy fölnőttesen eltürelmetlenkedem, mert zavarbahoz — vagy már meg is sértődtem —, hogy nem csinálja meg, amire kértem, ezért kezdem kényszeríteni, amitől azonnal kihátrál, és így omlik össze a lépésenként felépített jelent. Egyszer kell csak kivárni, másodjára már rövidebb idő alatt is meglesz!

Mutatom a kezem, keresem az övét. Már kétszer leszállt a motorról, odahozta, de mikor Jona nyúlna érte, gyorsan visszapattan rá. Most tűnik csak fel, hogy a fiúcskám árgus szemmel figyel. Ez erősít meg abban, hogy minden jól van úgy, ahogy van. A majdnemkettőnek ez a dolga: félteni a vélt tulajdonát, a majdnemötnek pedig a példamutatás. Még a régi emlékek is visszaszöknek közénk egy pillanatra, amikor őrá vártam hosszú perceket… Hmn… megérte. Most ő is tud várni itt, velem.

— Még várjunk egy kicsit, jó? Ez most fontos. Mindjárt ide fogja adni, figyeld csak!

— Rozikám, gyere, cserélj Jonával! Ügyesen! Gyere, gyere!

Magyaráz magának a kislány, ahogy a majdnem beszélő babák csinálják.

— Jona, motoj, cseje, nem, nem cseje, motoj, gyeje, cseje…

És siker! Megtapsolja magát ő is. Mi is. Futunk Jonatán után kéz a kézben. Akkora bulit csinálok belőle, amekkorát bírok!

 

Harmadik felvonás

— Jozi cseje!

Jona se egyből hozza vissza a motort, kell neki is egy kis kitérő. Futunk utána még egy kört.

— Jona, gyere cserélni! Ez most fontos. Így mutatod meg Rozikának, hogy vissza tudjátok cserélni! — szerencsémre jön és cserél, elvégre rá jutott a nagyfiú szerep.

A visszacserével érünk körbe. Ez már a megerősítésről szól, hogy oda tudja-e adni megint, mikor Jona kéri és a meggyőződésről, hogy ő is visszakapja tőle. Még jópárszor sikerül nekik.

 

Csattanó

Alig bírom betuszkolni a mellkasom az autóba! Nagyon megdicsérem Jonatánt, hogy türelmes volt Rozikával és hogy milyen klassz dolog, hogy megtanítottuk a cserére!

— Igen, mert ez úgy van, hogy mindent, amit én tudok, azt megtanulja tőlem a Rozika. És mindent, amit én tudok…

— Ahmn — meghatódva várom a folytatás.

— … azt meg apától tanultam!

— …

 

 

Hozzászólások:

hozzászólás