— Jonatán, adjak pár jó tanácsot, ahogy a kisegér a Kisvakondnak? Emlékszel?

Mosolyog, emlékszik.

— Nee — húzza el hunctul. Továbbiszom a kávém.

— És most?

— Neem!

— Hát jó.

— Anya! Most.

— Jól van. Arra gondoltam, hogy adok pár tanácsot neked az ovival kapcsolatban. (1) Egyet a közös játékokról: tudod, az oviban sok gyerek lesz, akikkel játszhatsz majd, és sok játék is, ami ott mind-mind közös. Tudom, hogy nem szereted, amikor valaki odajön, és elveszi, amivel épp játszol. Ilyen megesik az oviban is, kérd vissza vagy cseréld el másra. És te se vedd el mástól! (2) Meg arra gondoltam, hogy beszélek neked arról is, hogy lesznek hangosabb gyerekek, akik kiabálnak vagy sírnak. A durva gyerekeket kerüld el, ha sírnod kell valamiért, sírj nyugodtan, ott lesz az óvó néni, akihez odamehetsz. (3) Azért biztos, hogy hiányozni fogsz nekem napközben! — direkt kimondom neki a legnehezebbet.

— Te is, Anya…. Hiányzol nekem….

— Tudom, pincim, mert mi szeretjük egymást, ezért van ám ez. Jó, mi? Én majd olyankor arra gondolok, hogy most biztos a vonattal játszol, emlékszel? Hány doboz vasút van az oviban?

— Kettő! Kettő naaaagy.

—Hát ez az! Itthon nincs ennyi. Még jó, hogy mész az oviba! De azért majd hazahozlak! (4) Erről jut eszembe, hogy lehet, hogy lesz olyan gyerek, aki nagyon fog sírni, amikor elköszön az anyukájától vagy az apukájától. Azért sír, mert ő még lehet, hogy nem tudja, hogy visszajönnek majd érte. Te sem tudtad, amikor pici voltál, meg kellett tanulnod, ugye? Ő is megfogja tanulni, hogy egy gyerek sem marad ám az oviban… (5) És az utolsó jótanácsom pedig az, hogy legyél kedves másokkal, játsszál sokat, érezd jól magad, figyelj meg mindent, hogy majd elmesélhesd, amikor megyek érted ebéd után. Jó?

— Jó… anya…

Mocorogott még egy kicsit ölembe bújt lábakkal.

 

Az ovi udvarán megálltam vele, mert éreztem, hogy elkezdtem izgulni, akkor biztos ő is. Azért ez nem semmi, mégis csak utolért!

— Nézd csak, emlékszel, hogy múltkor ott sütöttek epres muffint a kislányok? És vettünk tőlük láthatatlan pénzen!! — jó ötletnek tűnt, hogy felemlegessem magunknak a múltkori élményeket, amikor bejöhettünk egy órára.

— Igen… — mondta bátortalanul, hát én sem voltam valami délceg.

—Melyik ajtón is kell bemenni? — tereltem a tettek mezejére, attól majd felbátorodik, ha ő mutatja meg, legalább van, amit már tud ebben az új környezetben.

Én nem tudtam semmit: hova is kell tenni ezt, melyik polcra mondták amazt, a tisztasági cuccot kinek adjam oda? ahh, nem emlékszem! De jó, nem foglalkozik velünk senki, akkor csinálhatjuk úgy, ahogy nekünk jó!

Leguggoltam hozzá:

— Odanézz, ezek itt a piros szekrények, a piros csoport ide pakol. Megtalálod a jeled? — keresni kezdte, aminek nagyon megörültem! Akkurátusan megnéztük, hogy hova kerül a kinti cipő, amit egyedül vette le, amíg bénáztam a váltóruhájával. Direkt nem akartam neki segíteni, hadd érezze magabiztosnak magát, amiben tudja.

— Anya, idetettem!

— Az ott pont jó! Vedd fel a benti cipőd is, tessék — lopva pillantottam körbe, anyukák, apukák, gyerekek, jókor jöttünk, még nem vagyunk sokan. Elhelyeztük a fogkefét is a mosdóban, miután megtalálta a jelét.

És akkor:

— Anya, maradj teee iiiis…! — húzta mázosan. Leguggoltam hozzá:

— Áh, hát ha minden szülő itt maradnak, akkor ti el sem férnétek a szobában! Nézd milyen nagyok vagyunk mi! — alulról tényleg jó nagynak tűntek a többiek az amúgy is liliputi méretű bútorok között. — Na, gyere, merre is van a szobátok?

— Arra!

 

Az első bekukucskálás után kezdett a fenekembe bújni, nekem meg a gyomrom összehúzódni.

— Figyelj csak, a kiskutyád még nem volt ebben a szobában, lehet, hogy kicsit bátortalan lesz, vígasztald majd meg, jó? Mutasd meg neki a csuklós buszt, ami neked is tetszett múltkor! — ez jutott eszembe, hátha működik az érzelem-átvezetés, és a kiskutyuson keresztül könnyebb lesz megélni az első perceket, mert az érzés jogos és nem kételkedem benne, hogy nehéz neki most, viszont ha őt, magát kérdezném vagy noszogatnám, azzal csak magam felé húznám. Így talán könnyebben megleli a stabil pontot.

Rásegítek:

— Jonatán, maradj itt az ajtóban, visszamegyek a festékért, meg a ceruzákért, amit ott hagytam a táskában. Visszajövök! — elsuhantam, hátha addig behívják a csoportba. Persze bement, de amint visszaértem, ki is jött. Ez biztos valami vészjelzés lehet az óvó néninek, aki egyből utánalépett:

„Akkor egy gyors búcsúzás, anyuka, ne húzzuk el!” — mondta kedvesen, de mégis kalapálni kezdett a szívem. Jonatán is visszabújt mögém. Na most! MOST nyugalom. Hátat fordítottam az óvó néninek, és leguggoltam a kisfiamhoz:

— Putyu! — láttam, hogy már üvegesedik a mosolya, ahogy a szemembe néz, aztán vissza a csoportra, és megint rám, megint vissza. Kíváncsi, de most elakadt. Azt hiszem, hogy én is, de nekem nem szabad!  

— Most te itt maradsz, játszol, ebédelsz, és utána visszaaajövööök! — mondtam halkan, határozottan és pont olyan hangsúllyal, mint régen.

— Tudod mit, én meg elmegyek a Tikibe, és iszom egy kávét addig! — súgtam oda viccesen, erre nagyot vigyorgott. Látom, a kiskutyust már bent hagytad, menj csak be hozzá, nehogy megijedjen, hogy magára hagytad! Felálltam, elléptem az útjából, az óvó néni egyből hívogatta kedvesen, hogy vegyenek egy kistányért, meg itt a pohár, gyere…. 

És ment. Most nekem is menni kell?! Igen, igen, mennem kell. Vittek a lábaim a kijárat felé. Mosolyogtam másokra, mintha azt keresném, hogy ki borul a vállamra vagy kinek én, de hát nem viszonozta senki a tekintetem. Az oviban minden felnőtt csak deréktájon pásztáz. Úgyhogy olyan megilletődött mosollyal hagytam el az épületet, mint egy nagy buli után, mikor váratlanul ért a reggel… Anyám, óvodás lett a gyerekem….!