2016. január 6. | GyereknevelésDackerülés | olvasók: 96

Így tanulunk orrot fújni

Ezt a megoldást valószínűleg a Kétes Nevelési Módszerek közé illene sorolni, mert elvileg nem így kellene megtanítani a gyereknek az orrfújást. De akkor hogyan?

Na, nem akkor, amikor nyitott, játékos és érdeklődő, szépen beteszi a zsepit a zsebébe, hogy mindig kéznél legyen… Hanem amikor napok óta folyik az orra és kipirosodott már a szájacskája felett is, és leginkább nem hagyja, hogy hozzáérjünk.

Akkor egy hirtelen kikandikáló taknyóckígyótól megriadva futok a zsepivel az orrocskához, hogy elkapjam. Nevetünk. Hagyja. Elkaptam. És ezt így még vagy huszonhatszor a nap folyamán. Már csak annyit kell mondanom cinkosan lesve, ha hallom, hogy szörcsög és már szívná vissza, hogy “Megijesztesz?”, mire teljes erővel fújni kezd, még a fejét is hozzábillenti, én meg futok a zsepivel. Gyors és hatékony. És már azt is hagyja olykor, hogy az orrnyergét átfogva két ujjbeggyel rá-rányomjak, ahogy a zsepivel szoktuk átfogni az orrunkat, mikor fújjuk, csak hogy ráérezzen a mozdulatra — egyszercsak. 

Érdekes, hogy korábban, amikor zsepi is volt a kezében, az sem ment neki, hogy az orrán át fújja ki a levegőt, ne a szájával permetezzen össze mindent. Azt remélem, hogy ha erre ráérez, akkor hamarosan a zsebkendő sem lesz zavaró tényező már, de minimum addigra, mikor legközelebb meglátogatjuk a nagymamát…

Mert hát olyan is megesik, hogy nem érek oda elég gyorsan, és a két taknyóckígyó az álláig kúszik. (De legalább kijött!) Abban maradtunk, hogy ezt csak itthon csináljuk így, de azért nem lehetek teljesen biztos ebben. Ahogy abban sem, hogy ezzel nem valami írtó hülyeségre szoktatom éppen.

Akkor mégis miért osztom meg ezt a tippet? Azért, mert bár jobban bízom a türelmes tanítgatásban, mint a gyors kompromisszumokban, van úgy, hogy azonnal megoldást kell találni egy helyzetre, hogy ne sodródjunk a biztosan rossz megoldás felé.

Amikor már visítva szalad el az orrtörlés elől, miközben bőszen keni a pulcsi ujjába, én meg türelmemet vesztve megyek utána, hogy a francba már, csak meg akarom törölni, hé!!! Meg ne szívd vissza, az nem jó! — magyarázom neki egy darabig. De amikor elhiszem, hogy a bosszantásomra csinálja, holott ez egy reflex, akkor azt reagálom le, amit látok, ahelyett, ami mögötte zajlik. Így csúszhatunk bele egy naponta legalább tízszer ismétlődő közelharcba, aminek még ha sikeres is lenne a kimenetele, biztosan nem érné meg…

Vagy taknyóckígyótalanítást követően újra és újra meggőződünk arról, hogy végül is mennyivel könnyebb utána levegőt venni. Nekünk bevált.

Hozzászólások:

hozzászólás