A Duna-parton voltunk. Megkértem, hogy hajtsa össze a ruháit, miután átöltözött, közben kipakoltam a holminkat.
– Ne gyömöszöld a kalapodba, hát szétszakaaad! – méltatlankodtam, látva, hogy nagy gonddal gyűri bele a trikóját és a rövidnadrágját a felfordított szalmakalapba.
– Ne már!! Hagyd abba! – sápitoztam, mert felbosszantott, hogy folytatja. Magam előtt láttam, ahogy átszakad a kalap belseje.
Csupán egy morgás volt a válasz. Majd hirtelen felállt, és hozzám vágta az egészet. Némi jóindulattal talán csak dobta, de minden figyelmeztetés nélkül, így a kalap ruhástul a földön landolt rólam lepattanva. Meg se rezzentem, annyira meglepett. Csak álltam ott rendületlenül, aminek nagyobb ereje lehetett, mintha kirobbantam volna. Le sem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy már nem fogok kiabálni, anélkül is lesz súlya a szavamnak. Sokkal fontosabb nekem, hogy ezt még egyszer ne ismételje meg!
Az agresszív szülői fellépéstől csak megriad a gyerek, így máris védekezésre kényszerül. Ez ösztönös. Onnantól kezdve pedig lepereg minden intelem, csak a szülő iránt érzett harag és sérelem állandósul, menthetetlenül aláásva a tekintélyt, aminek kivívásáért sok durvaságra képesek a fölnőttek.
Mégis mi történt?
Valamit nagyon mellre szívhatott, ha erre vetemedett – fordítottam magam felé a górcsövet:
– Ennyire rosszul esett, ahogy mondtam?
Úgy meredt rám az összeráncolt szemöldöke alól, mint aki nem döntötte még el, hogy ő haragszik, vagy rá haragszanak.
– Azért lettél mérges, mert beleszóltam? Nem hagytam, hogy úgy csináld, ahogy kigondoltad, ugye? – kezdtem kapiskálni.
Elmondtam, hogy az én szemszögemből hogyan festett ez az egész. És azt is, hogy most nagyon kellemetlenül érezhetném magam amiatt, hogy a körülöttünk lévő felnőttek mindössze annyit láttak, hogy a hat éves kisfiú odaveti a kalapját az anyjának. Mérges szemöldöke csodálkozásra ívelt, ahogy folytattam: De engem nem az érdekel, hogy ők mit gondolnak. Hanem, hogy te mit gondoltál, amikor hozzám vágtad? Nekem is segített, hogy mindezt kimondtam, verbalizáltam.
És a bocsánatkérés?!
Ő nem akarta elmondani a saját verzióját, de odajött, és leguggolt a kalaphoz. Épp csak átfutott rajtam a gondolat, hogy „basszus, és még csak bocsánatot sem kért, hogy van ez?!” , amikor megláttam, hogy ismét elkezdte visszagyűrögetni a kihullott ruhákat. Ezek szerint ő még ott tart, hogy én nem hagytam rá a hajtogatást.
– De ne gyűrd bele! – megelégelve az eltökélt ábrázatát egyre emelkedett a hangom:
– Jona, egyelőre ott tartunk, hogy te vágtad hozzám a kalapod, és nem fordítva. És mégis neked áll feljebb! Ezt így mondjuk. Mégis te haragszol rám, és nem én rád. Észrevetted?
A tényszerű megállapítás pillanatok alatt lesimította a vonásait, és engem is a földön tartott, nem szállt el az agyam.
– De én akarom… – préselte ki magából.
– Te akarod, hallom. Akkor két dolgot mondok, aztán úgy oldod meg, ahogy akarod! Ne legyen összegyűrve és kevés helyet foglaljon a ruhád, rendben?
– Jó! – válaszolt, azzal összetekerte a trikót, mint egy palacsintát, az alsógatyáját a rövidnadrágja zsebébe rejtette, mindezt belehelyezte a kalapba, és vidáman elvontatta a strandtáskáig, ami nagyra tátott szájjal várta már a rakományt…
– Ugye azért ennyire bánod, hogy ezt most így intézted? – mutattam az ujjaim között egy aprócska rést, jobb nem jutott eszembe.
– Nem, Anya! Annyira bánom, mint amekkora a Duna! De nem odáig – mutatott a túlpartra –, hanem amilyen hosszú!