2019. július 8. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 270

Hozzám vágta a kalapját

A Duna-parton voltunk. Megkértem, hogy hajtsa össze a ruháit, miután átöltözött, közben kipakoltam a holminkat.

– Ne gyömöszöld a kalapodba, hát szétszakaaad! – méltatlankodtam, látva, hogy nagy gonddal gyűri bele a trikóját és a rövidnadrágját a felfordított szalmakalapba.

– Ne már!! Hagyd abba! – sápitoztam, mert felbosszantott, hogy folytatja. Magam előtt láttam, ahogy átszakad a kalap belseje.

Csupán egy morgás volt a válasz. Majd hirtelen felállt, és hozzám vágta az egészet. Némi jóindulattal talán csak dobta, de minden figyelmeztetés nélkül, így a kalap ruhástul a földön landolt rólam lepattanva. Meg se rezzentem, annyira meglepett. Csak álltam ott rendületlenül, aminek nagyobb ereje lehetett, mintha kirobbantam volna. Le sem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy már nem fogok kiabálni, anélkül is lesz súlya a szavamnak. Sokkal fontosabb nekem, hogy ezt még egyszer ne ismételje meg!

Az agresszív szülői fellépéstől csak megriad a gyerek, így máris védekezésre kényszerül. Ez ösztönös. Onnantól kezdve pedig lepereg minden intelem, csak a szülő iránt érzett harag és sérelem állandósul, menthetetlenül aláásva a tekintélyt, aminek kivívásáért sok durvaságra képesek a fölnőttek.

Mégis mi történt?

Valamit nagyon mellre szívhatott, ha erre vetemedett – fordítottam magam felé a górcsövet:

– Ennyire rosszul esett, ahogy mondtam?

Úgy meredt rám az összeráncolt szemöldöke alól, mint aki nem döntötte még el, hogy ő haragszik, vagy rá haragszanak.

– Azért lettél mérges, mert beleszóltam? Nem hagytam, hogy úgy csináld, ahogy kigondoltad, ugye? – kezdtem kapiskálni.

Elmondtam, hogy az én szemszögemből hogyan festett ez az egész. És azt is, hogy most nagyon kellemetlenül érezhetném magam amiatt, hogy a körülöttünk lévő felnőttek mindössze annyit láttak, hogy a hat éves kisfiú odaveti a kalapját az anyjának. Mérges szemöldöke csodálkozásra ívelt, ahogy folytattam: De engem nem az érdekel, hogy ők mit gondolnak. Hanem, hogy te mit gondoltál, amikor hozzám vágtad?  Nekem is segített, hogy mindezt kimondtam, verbalizáltam.

És a bocsánatkérés?!

Ő nem akarta elmondani a saját verzióját, de odajött, és leguggolt a kalaphoz. Épp csak átfutott rajtam a gondolat, hogy „basszus, és még csak bocsánatot sem kért, hogy van ez?!” , amikor megláttam, hogy ismét elkezdte visszagyűrögetni a kihullott ruhákat. Ezek szerint ő még ott tart, hogy én nem hagytam rá a hajtogatást.

– De ne gyűrd bele! – megelégelve az eltökélt ábrázatát egyre emelkedett a hangom:

– Jona, egyelőre ott tartunk, hogy te vágtad hozzám a kalapod, és nem fordítva. És mégis neked áll feljebb! Ezt így mondjuk. Mégis te haragszol rám, és nem én rád. Észrevetted?

A tényszerű megállapítás pillanatok alatt lesimította a vonásait, és engem is a földön tartott, nem szállt el az agyam.

– De én akarom… – préselte ki magából.

– Te akarod, hallom. Akkor két dolgot mondok, aztán úgy oldod meg, ahogy akarod! Ne legyen összegyűrve és kevés helyet foglaljon a ruhád, rendben?

– Jó! – válaszolt, azzal összetekerte a trikót, mint egy palacsintát, az alsógatyáját a rövidnadrágja zsebébe rejtette, mindezt belehelyezte a kalapba, és vidáman elvontatta a strandtáskáig, ami nagyra tátott szájjal várta már a rakományt…

– Ugye azért ennyire bánod, hogy ezt most így intézted? – mutattam az ujjaim között egy aprócska rést, jobb nem jutott eszembe.

– Nem, Anya! Annyira bánom, mint amekkora a Duna! De nem odáig – mutatott a túlpartra –, hanem amilyen hosszú!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.