2015. július 26. | AnyaságAnyalét | olvasók: 314

Hordozni menő

Testünkön hordozni a babánkat maga a boldogság. Az aktív szülői lét kényelmes és praktikus megoldása. Megnyugtatja a babát, szabaddá teszi az anyát, apát. Egy szóval, hordozni menő! — vallja a Magyarinda. Nekünk bevált.

Úgy terveztem, hogy már születésétől kezdve hordozni fogom a babámat. Örököltem kengurut, kendőket, és ezzel le is tudtam a témát — pipa a kelengyelistában. Aztán egyszer csak ott álltunk a tükör előtt, és minél sikertelenebbül próbáltam magamra kötözni a csöpp babámat, annál kisebbre törpült bennem az ősanya képe, amilyennek kismamaként képzeltem leendő önmagamat, Az elveszett boldogság nyomában c. könyv indiánjairól olvasva…

Jó lett volna előre informálódni, hogy melyiket mikortól és hogyan is kell megfelelően felkötni, de annyi minden tornyosult még előttem akkoriban! — leginkább egy nagy pocak, amivel kiválóan hordoztam.

Maradt az összeölelkezés, a ringatás. Az egykezes megoldások, szájjal, foggal kombinálva (zacskó kibontás), néha térddel (hűtőajtó kitámasztás), csípővel (fiók becsukás). És a babakocsi, amiben kicsifiú békésen elnézelődött és hosszú órákat aludt. Nem is tudom, mihez kezdem volna, ha sír és láthatóan nem jó neki ott. Elkönyvelem, hogy ő ilyen és bár kételkedve, de hagyom “hadd szokja“? Esetleg elhiszem, hogy “látja, már most el van kényeztetve a kicsike, azért sír úgy“? — felhigítva az anyai jóérzéseket kétségbeeséssel, ami mindig türelmetlenséget szül és bűntudattal vegyül, csak idő kérdése…

Mikor friss anyukaként kirajzottunk az első tavaszillatra, rácsodálkoztam, hogy mennyien hordozzák a babájukat! És micsoda klassz holmikban! Újra kedvet kaptam hozzá, annál is inkább, mert költözni készültünk egy idegen városba. Egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak tűnt testközelben közlekedni majd a kisfiammal. Kérdezősködtem, boltokban próbálgattam a hordozókat, videókat néztem.

A tudás, hogy miben lehet kényelmesen hordozni nem ösztön kérdése, csupán annak vágya az, hogy a két test összeérjen. Ne nyomjuk el, ne adjuk fel és akkor biztos megtaláljuk a módját annak, ahogyan nekünk jó!

Katával, a Magyarinda alapítójával chateltünk arról, hogy amellett, hogy egyre bátrabban hordozzák a szülők a gyerekeiket, e köré is kezd felépülni egy “elvárásbástya”, ami anno engem is megtorpantott.

“Holott maga a testközelség és válaszkészség nagyon sokat ad a baba feljődéséhez, amit kár lenne pár szögperc miatt elvenni egy családtól. Sokan pedig elmulasztják ezt az örömöt a félelemtől, hogy talán nem jól hordoznak, talán ártanak is a kisbabájuknak, és inkább maradjon a babakocsi, a járóka a mamaöl helyett.”

 

Pláne egy védőnő vagy nagyszülő aggodalmas tekintetével a mellkasunkon. Pedig a hordozás nem valami újkeletű hóbort, ahogy az újszülött igénye sem, hogy a szívdobbanásunkhoz bújjon. Csupán pár száz évig “civilizálni” próbálták a szülői érzéseket. De talán a mi generációnk már van annyira bátor, hogy újragondolja a szükség szülte direktívákat ezen a téren is. Anélkül, hogy önként szorítaná magát újabb skatulyák közé. Mert nem kell otthon szülni, waldorf szellemiségben nevelni vagy hippinek lenni ahhoz, hogy éljünk a babahordozás testi-lelki előnyeivel. Ez nem a vagy-vagyról szól — csak hordozás vagy csak babakocsi —, sokkal inkább “win-win” helyzetet teremt, ha mindig azt választjuk, ami a tényleges igényeinkkel összecseng.

“Jó volna megmaradni a magunk szabadságában, hogy ne vesszünk el a részletekben, és ne csavarodjunk bele anyai maximalizmusból semmi olyasmibe, ami stresszt, feszültséget okoz bennünk, vagy a családunkban, mert akkor elvész az, amiért valójában csináljuk.” — ezt javasolja a szakember, három gyerek édesanyja.

Az új lakhelyünket már a mellkasomra gömbölyödő öthónaposommal fedeztük fel. Mikor a háztetők felett, egy kis kacskaringós utca homlokán megpillantottam a tengert, nem bírtam ki, hogy ne induljunk el azonnal felé. Még szerencse, hogy szabad volt a két kezem, egyből videóra is vettem, hogy továbbküldhessem a családnak. Lépcsőkön le, sok lépcsőn, autók között sasszé, le a hegyről, átkelés a forgalmas úttesten, és szemben velünk ott terült el az az illatos, kék zselé. Csak szívtuk magunkba a látványt, fiacskám kíváncsian kukucskált ki a hálócsuklya alól anyája mellkasának rejtekéből, én meg büszkén és bátran hunyorogtam a napba az ő mellkasáról. Szimbiózisban voltunk: ő kényelmesen utazott velem, olykor elbóbiskolt, majd folytatta a mozit a páholyból, én meg az ő szívének apró prüttyögésével magamon úgy éreztem, hogy bárhova képesek vagyunk eljutni — micsoda szabadság!

Apának talán még nagyobb élmény volt szorosan magán hordozni a kisfiát, mert ezáltal ő is megtapasztalhatta, hogy micsoda ereje van ennek az intenzív kapcsolatnak, amit olyan szavakkal írt le, mint meghitt, kommunikatív és megnyugtató.

Ennyi idő távlatából már biztosan mondhatom, hogy teljesen kihagyni a hordozást legalább akkora érzelmi veszteség mindkét félnek, mint egyáltalán nem beengedni őt a saját ágyunkba, ha jönne, attól való félelmünkben, hogy mi lesz, ha…

Az elkényeztetett, önállótlan felnőtt nem abból a gyerekből lesz, aki mindent megkap a szüleitől, amit akar. Hanem abból, aki mindent megkapott, amivel a szülei helyettesíteni próbálták mindazt, amire igazán szüksége lett volna…

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.