2017. július 16. | GyereknevelésDackerülés | olvasók: 844

Hogyan nevelj türelmes gyereket?

Ez az a cím, amire 10-ből 9 szülő biztosan rákattint, mert ha valamit, akkor türelmes gyereket aztán nagyon szeretnénk! Elvégre nincs is annál idegesítőbb, mikor egy pillanatra sem bír várni a gyerek, aztán nyafog, majd követelezőik — vagyis de, amikor fogzik, de arról nem tehet…

A türelmetlenségéről sem ő tehet, már ha valóban az, és nem korosztályos jelenség “csupán”. Mielőtt rámondjuk a gyerekre, hogy olyan türelmetlen vagy, tegyük fel a kérdést magunknak:

Korának megfelelő az elvárás, hogy türelmes legyen?

Nálunk ez a felismerés elég sok konfliktusnak tudta elejét venni kétéves kora körül…

Egy biztos: a legtöbbre akkor megyünk, ha nem sulykoljuk a gyerekbe, hogy mennyire türelemetlen. Tesszük ezt akkor, amikor leteremtjük, vagy amikor mások előtt ironizálunk, miközben már állunk is fel a székről, hogy megcsináljuk, amit szeretne. Talán az irónia az, amit a legkésőbb értenek meg a gyerekek a fölnőttek kommunikációjából és kezdenek el “helyesen” használni, úgyhogy egy ilyen szituációnak valami olyasmi lesz az üzenete, hogy:

kérek valamit, türelmetlen vagyok, anya mérges érte, de megkapom.

Csak a kérést követő megkapás van összhangban egymással, de az, amit anya fejcsóválva mond, ellentétes azzal, amit csinál — hányszor is egy nap?

Miután nagyjából letisztáztuk magunkban, hogy mit érdemes elvárni a csöpptől, és mire nem képes még, mert nem elég fejlett az idegrendszere hozzá, akkor jövünk mi, szülők.

Mi mennyire vagyunk türelmesek másokkal, velük szemben és magunkkal?

Elvégre a gyerek másol. Másolja, ahogy türelmetlenül rángatom a porszívót, ahogy a feje felett állva siettetem, ebből lesz majd az, hogy anyaaa, gyere mááár, nem hallod?! És másolja, ahogy türelmetlenül próbálom bekötni a gyerekülést, miközben letörik az amúgy sem nagy körömöm, és már vágódik is be az autó ajtaja, kívülről tompa kúúúú’vaéletbe szűrődik be. Hányszor is egy nap?

A türelemhez nyugalom kell, a nyugalomhoz békés idegrendszer. Az ő műszerük még csak most tanul nagyon-nagyon sok mindent. Például a figyelmet, ami szoros összefüggésben van a türelem képességével. Amíg képes megfigyelni egy cselekményt, addig ki bírja várni annak lefolyását. Egy adott dologra való összpontosítás eleinte csak fél percekben mérhető, aztán percekben, majd nagycsoportos korukra közelítik 12-15 percet. Aztán kell egy új inger, ami továbbviszi a figyelem fonalát.

Sokat tudunk ezért tenni, ha már baba korában sem szakítjuk meg a figyelmét azzal, hogy ad-hoc magunkra akarjuk vonni, mikor ő éppen egy játékot figyel. 1,5 -2 éves korában még jobban kellene erre ügyelni, mert a szülő sokszor észre sem veszi, hogy a gyerek éppen valami másra koncentrál, mikor az ő felnőtt világában most indulni kell, most fürdeni kell, most vacsora idő van. Amikor csak tudjuk, várjuk meg a gondolat végét — látni az arcukon, mikor elszállt…

Ovis korában is húú de jó lenne figyelni arra, hogy mindig kivárjuk, amíg végigmondja, amit szeretne, anélkül, hogy félbeszakítanánk — csodálkozunk, hogy ő is megteszi? Megállni, odafordulni, lehajolni, leguggolni, végighallgatni. Hiszen ugyanezt várjuk el tőle, nem igaz? 

A folyékony beszéd élményével szinte párhuzamos kezdtük el azt játszani, hogy vacsoránál egymásnak adtuk a szót. Egyszer apa mondta el a maga pár mondatát, aztán Jonatán, aztán én. És nem szóltunk bele egymás szavába. Persze manapság ezt a szabályt nehezebb betartani, de legalább már ő is figyelmeztet minket, ha beleszóltunk. Korábban nem is figyeltem fel arra, hogy mi, felnőttek mennyiszer beleszólunk egymás szavába, borzasztó! A gyerekeket meg lépten-nyomon leteremtjük érte…

A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a 3, 4, 5 éves szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs szükség rá. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsepiért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja. És amikor majd azt szeretné, hogy besegítsek neki a bunki építésében, akkor meg tudja várni, hogy előbb befejezzem, amit éppen csinálok. Feltéve, ha minderre nem szemrehányóan / követelőzően / lecseszősen figyelmeztetem, hanem előrehozom a dicséretet, aztán az információt.

Már ilyen sokáig jutottál egyedül?! De jó! Persze, mindjárt besegítek, csak megmosom ezeket, már előkészítettem, látod.

A túlbuzgóság ellenpárja az átverős szülői magatartás, amit időnként én is csinálok, pedig a délutáni alvás után ez a második a “10 dolog, amit gyerekként megfogadtam, hogy én nem fogok…” listán. Tudjátok, amikor azt mondjuk, hogy mindjárt jövünk, és nem megyünk. Amikor azt mondjuk, hogy majd délután társasozunk, és nem fogunk, vagy azt, hogy jó, kezd el, majd jövök! 4-5 évesen még észben tartják, nekifutnak a kérésnek újra és újra. Na, akkor szoktuk felpaprikázva lecseszni őket, hogy ne ismétlegesd már, mondtam, hogy jövök, igaz? — két órával azelőtt… 9-10 éves korukra megszokják, hogy úgyse lesz semmi abból, amit mondunk. Szomorú dolog ez, ráadásul kétélű. Ne csináljuk! Inkább mondjuk meg őszintén, hogy most nincs kedvem társasozni, de szívesen leülök veled végiglapozni egy könyvet, amíg megiszom a teám. Vagy írjuk fel egy cetlire, hogy társasozás, ragasszuk ki egy jól látható helyre, és akkor nem felejtjük el másnap. Garantáltan azt az arcot sem fogjuk, amikor mi fordulunk oda másnap a cetlivel a kezünkben, hogy tudod, megbeszéltük….!

Figyelem, türelem, bizalom. Én adom és ő visszaadja, másképp honnan lenne neki…?!

Hozzászólások:

hozzászólás