Nagyot sóhajtva összenéztünk Donald kacsa és Spongya Bob feje fölött, aztán nekikezdtünk a „Most már indulnunk kell, gyerekek!”-mondókánknak. Ő a saját gyerekéhez hajolva, én az enyémhez. A kicsik meg továbbra is teljes eksztázisban kapaszkodtak a kormányokba, nyomkodták a gombot, hogy újra beinduljon alattuk a masina.

Pár perccel később a barátnőm válla mögött sikoltozva lobogott két kicsi kéz, ahogy távolodott. Én, mint aki kígyót szelídít, vonaglottam utána, karomban Jonatánnal. Bűbájos hangszínemet ugyan meg-megakasztotta az erőlködés, de rendületlenül igyekeztem meggyőzni arról, hogy… Igazából nem is tudom, hogy miről akartam. Semmi vidám nem volt abban, hogy el kellett jönnie. Abban sem, ahogy véget vetettünk a mókának. A barátnőm gyorsan meg is fogadta, hogy máskor messziről elkerüli ezt a helyet.

– De hát tele vagyunk pénzbedobálós automatákkal! Amik csak arra várnak, hogy próbára tegyék a szülőket – vetettem ellen.

Jó lenne, ha nem mindig vörösre sírt szemmel távoznánk tőlük. Sem engedelmesen a cipő orrára szegeződött, homályos tekintetekkel, ezt már csak magamnak mondtam. De szöget ütött a fejembe, hogy:

– Nem jól van ez így, hiszen mindannyiunkat kiakaszt egy ilyen helyzet! Mi van, ha pont ebben áll a mi felelősségünk, hogy ne vegyük természetesnek azt, hogy ennek csak ilyen kimenetele lehet?! Mondhatnánk, hogy végül is csak pár perc hiszti! Kitartóbbaknál negyed óra, húsz perc? Aztán úgyis elfelejti! – visszanézett a lépcső aljáról, hogy bökjem már ki.

– Csakhogy az egész világ egy nagy automata! – nevettem el magam a fennkölt gondolattól. – Elringat, felráz, csillog-villog, zenebona, boldogság, amíg van mivel működtetni. És bizony olykor leáll.

Hümmögve kidobáltuk a zsebünkből a nedves törlőkendőbe csomagolt almadarabkákat, amit még fönt köpködtek szét a kicsik.

És akkor mihez kezdünk, amikor a derű helyére hirtelen komorság tódul? Falba ütközünk, valami nem megy! Letaglóz, mert már nincs ott mögötte a szülői direktíva, amelynek fejet lehetne hajtani, amire nevelve lettünk? Vagy feldühödünk minden alkalommal, mert még mindig nem tudunk mit kezdeni a csalódottságunkkal? – ezt ismét csak magamnak mondtam, mert kiléptünk a forgalmas utcára, és beindult a babakocsis szlalomozás a tömegben.

Talán ha azzal lépek oda hozzá legközelebb, hogy ugye, milyen klassz dologban volt részed?! Ha megerősítem benne a jó élményt, és biztatom, hogy ide máskor is visszajövünk! A „Ha nem szállsz ki, többet nem jövünk ide!” negatív verzió helyett. Kicsalogatom a figyelmét a kormány mögül, hogy nézz körbe, meg kell jegyezzük, hogy hol vagyunk most, hogy máskor is visszataláljunk. Mit látsz? Hány emeletet jöttünk a lifttel? Gyere, számoljuk meg!

– Hopp, de előtte még köszönjünk el! – fordítom vissza szándékosan, hogy érezze, nem rohanunk, nincs „csőbe húzva”.

­– Jól nézd meg az autót, hogy otthon le tudjuk rajzolni, rendben? Pont ilyen kék lesz!

Ha így teszünk minden alkalommal, akkor talán felnőttként is képes lesz felülkerekedni a nehéz helyzeteken, mert afelé fordul majd, ami van, a nincs helyett.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv!