2017. november 26. | GyereknevelésHiszti? | olvasók: 452

A te ajtód is nyitva áll…?

Ahogy a gyermek életéveinek száma nő, úgy csökken bennem a tudat, hogy én mindent tudok róla. De nyugtasson a mondás, miszerint a buta ember azt hiszi, hogy mindent tud, az okos meg tele van kételyekkel…!

Nehezebb dekódolni a problémás helyzetekben és bár a kételyeim működnek, nem éreztem okosnak magam, mikor rövid időn belül többször megismétlődött a jelenet, hogy őrjöngő sírásban tör ki előttem. Feltételezem, hogy az őt ért csalódás, pillanatnyi sikertelenség vagy megbántottság az oka. Elrohan a másik szobába és azt üvölti, hogy “Menj el! Menj innen! Nem érted? MENJ INNEN!” — bebújik az asztal alá.

Gondolhatnám azt, hogy nem tombolta ki magát a dackorszakban és most pótol, de erősen kétlem, hogy a kiegyensúlyozott majdnemötéves titka, hogy megvoltak-e a földön fetrengős jelenetek. Egyébként párszor ő is feküdt a földön, csak én is melléfeküdtem…

Gondolhatnám azt is, hogy ennnek most kell elejét vetni, mert mi az, hogy így odaüvölt nekem?!  De talán a jó kérdés ilyenkor úgy szól, hogy

Miért van az, hogy így odaüvölt nekem?

Láthatóan annyira bántja valami, hogy nem bír el vele. Megpróbálja, elrohan, elbújik, de nem akarja, hogy lássam sőt, visszabánt a számára elképzelhető legfájóbb módon. Elküld magától. Mintha csak azt mondaná, hogy

“Látod, Anya, így érzem magam! Ennyire meg vagyok bántva!”

Csak olaj volt a tűzre, ha megpróbáltam ölbe venni. Levegőért kapkodós sírásig feszült. Úgyhogy távol maradtam, és megegyeztünk abban, hogy miután lenyugodott, odajön hozzám, úgyhogy türelmesen kivártam. Azt gondoltam, hogy mégis csak nagy dolog, hogy le tudja magát nyugtatni!

Aztán egy reggel, mikor beléptem a szobájába, hogy jelezzem, elfogyott a mindjárt és tényleg öltöznie kell, egy morgás volt a választ és kezdte a “műsort”. Műsor, annak éreztem, mert nem volt semmi előzménye és láttam, ahogy szabályosan kezdi felspannolni magát: ide-oda toporgott, nyávogva, morogva, két kézzel túrta a haját és azt mondta, hogy

“Anya, menj innen, mert különben nem tudok nyugodt maradni! Menj innen!”

Ez nem az az őrület volt, mint korábban. Mérges volt, mert mint utólag kiderült, már csak egy játékot akart volna a helyére tenni és indult volna hozzám, de én megjelentem — a többedik hívás után, ezt aztán meg is beszéltük.

Túl felnőttesen hangoztak a szavai ahhoz, hogy ez tőle származzon. Hallhatta, amikor a nővéremmel erről beszélgettünk, és van annyira okos, hogy most bepróbálkozzon vele. Megerősített ebben a feltevésemben az, hogy kedvesen határozott szóval elejét tudtam venni. Volt egy pont, amikor majdnem tényleg átbillent, de valahogy megnevettettem, és elszállt a feszültsége.

Viszont péntek este minden attribútum adott volt — éhség, fáradság, figyelemhiány —, hogy egy óvatlan mozdulatomra újra a fentieket produkálja. Igaziból. Felkaptam és átvittem a másik szobába, hogy csak ketten legyünk. Bebújt az asztal alá és kiabált, hogy menjek el.

Felélénkültek a kételyeim, hogy biztos jól kezelem-e a helyzetet? De stabilitást adott, hogy tudtam, végre nincs bennem düh, szégyen, sem félelem, ami könnyen gúsba köti a szülőt egy-egy ilyen helyzetben, és szó szerint moccani sem bír vagy az érzelmei bábjává változik…

— Figyelj csak, most nem megyek ki egyből…

— De, de menj ki, menj innen!

— Nem, most itt maradok. Jonatán, figyelj rám, minden rendben, mérges lettél, ennyi történt…

— Anya, menj ki, hagyjál, itt akarok maradni! Majd kijövök… — ezek szerint pontosan tisztában van a helyzettel.

— Jó, az jó lenne. Csak egy baj van! Ugye nem fogsz felmászni az asztalra? — kérdően néz rám a könnyei mögül — Tudod, attól kicsit tartok, hogy én most kimegyek, te meg fölmászol az asztalra, onnan a polcra, és ott alszol! Ugye nem fogsz? — fülig ér a szája — Figyelj, én tényleg kimegyek, csak kérlek, hogy ne csimpaszkodj rá a függönyre, mint egy kis majom, jó?! Jajj, tényleg! És légyszíves ne vetkőzz le pucérra, hogy aztán a nagymami kendőjét vedd fel palástnak! Kimegyek, nem gond, csak attól azért tartok, hogy meg fogod enni a nagymami rózsáját, amit itt van a vázában, ugye nem? Ha nem, akkor semmi gond, már itt sem vagyok.

— De hát az nem is ehető! — nevet fel szipogva.

— Én tudom, de kit tudja, hogy te most mit szeretnél itt csinálni! Megkeresel majd, ha megnyugodtál?

— Felhívlak telefonon.

— Oh, hogy?

— Így — a füléhez teszi a kis tenyerét.

— Az nagyon jó lenne! De hogy fogom meghallani a konyhában?

— Hagyd nyitva az ajtót, Anya!

Jó, kisfiam, én mindig nyitva hagyom…

Hozzászólások:

hozzászólás