2015. november 17. | GyereknevelésDackerülés | olvasók: 53

Gyógyszer!

Érdekes volt megtapasztalni, hogy az az empátia és játékosság, amire a mindennapi helyzetekben támaszkodhatunk, hogyan segít azokban a helyzetekben is, amikor a gyerek beteg és ápolásra szorul. Amikor ellenkezik a szirup, a tea, az orrtörlés és úgy minden ellen, de a szülő nem engedhet.

Az hamar megfogalmazódott bennem, hogy „nekem nincs energiám ahhoz, hogy minden alkalommal harcoljunk”! Ezért minden alkalommal tisztáztam magamban a célt: rávezetni, hogy önszántából működjön együtt velem. Kulcsfontosságúnak éreztem, ahogy belevágunk. Lehet, hogy negyed órát is elszórakoztunk, többször kellett nekifutni, amíg elfogadta, amit adtam, de akkor sem akartam erőszakkal a szájába nyomni. Ha indulás előtt tíz perccel jutott eszembe, inkább elcsúsztattam.

Ha én is türelmetlenül állok hozzá, és csak sürgetem, akkor mit várhatok tőle?

Az előzmény másfél éves korára nyúlt vissza. Felismertük, hogy már az orrszíváshoz sem szabadna lefogni a kis kezeit. Sok energiába telt, hogy minden alkalommal megtaláljuk a szelíd módját, hogy mégis megtörténjen. Azt éreztem, hogy arra az értelmi szintre jutott, amikor a köztünk lévő bizalom rovására menne, ha ilyen módon kényszerítenénk rá az akaratunkat. Addigra sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, minden jelzését ismertem, nem csak a kacagást és a sírást, mint főbb motívumokat. A szülő mérlegel. Például vérvételnél le kell fogni, nehogy elrántsa a kezét. Nem tudom meggyőzni róla, hogy az ő érdekében történik. Az orrtisztítás viszont nem ez a kategória és a gyógyszerezés sem.

Jó ötletnek tűnt azzal közelíteni, hogy ő a kispohár, az én kezem a kancsó, és most beletöltöm a kispohárba a gyógyszert. Nem nyűgözte le. Egy pillanatra zsákutcában találtam magam, mert semmi sem hatott rá. A gyógyszert márpedig be kell venni! Heuréka! Egyszerűsítsük le, már nem kell „a körítés”. Elvégre egy majdnem hároméveske feszít velem szemben a kanapén, akinek az a kedvenc elfoglaltsága, hogy önállóan dönt az életét befolyásoló dolgokról. Ám legyen!

– Jonatán, picikorod óta mindig elmondtam neked, hogy mire való a gyógyszer, igaz? Vannak a fontos dolgok, ez is olyan – kezdtem bele határozottan a mondandómba, de közben menekülőre fogta. Megkerülte az asztalt, és legózást színlelt.

– Figyelj csak, kérsz teát?

– Nem – babrált a legóval.

– Látod, azt te döntöd el, hogy szeretnél-e teát inni, vagy sem. Mindig megkérdezem, hogy mit kérsz, ugye? – felnézett.

– Az antibiotikum az nem ilyen, azt muszáj. De igazán egyszerű dolgod van! Ha azt mondom, hogy „Gyógyszer!”, te máris tudod, mi a teendőd. Igaz? Nem kell magyaráznom.

– Csináljuk úgy, hogy ha én egyszer felkiáltok, akkor te megcsinálod, amit ilyenkor kell, aztán szólsz, ha megtörtént. Rendben?

Letettem az asztal sarkára a kis poharat. Még csak nem is elé, hogy neki kelljen megtennie felé pár lépést. Fellendítettem a kezem, mint valami forgalomirányító rendőr, és elkurjantottam magam: „Gyógyszer!” Nem néztem oda, vártam. Ez már megtetszett neki, hiszen bizalmat szavaztunk egymásnak.

– Jó – felelte kurtán.

Megitta a fehér löttyöt, és teli szájjal vigyorogva állt elém, én még mindig mozdulatlanul álltam, mint egy hopmester. Szólt:

– Anya, megvan! – és anya repesett.

Még kétszer kilenc alkalommal.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.