2021. január 15. | AnyaságCsalád | olvasók: 647

Mi erre figyelünk, hogy ne legyen pocsék a hétvégénk a gyerekkel

A gyerek kiborulásai szétforgácsolták a napunkat! – meredtünk egymásra az apjával múlt szombaton. Nem számított neki a jókedvű ébredés, a közös reggeli, a bicajozás, a napsütés… De mégis mi az, ami számít? Mitől volna ez a gyerek kiegyensúlyozottabb? – háborodtunk fel egymás között, mert arra nem jöttünk rá maradéktalanul, hogy mitől nem volt az. Végiggondoltuk hát, hogy mitől lehet jobb a másnapunk – nekünk bevált.

1. Hagyjuk el a rosszallást!

Piszok nehéz ezen változtatni, ha ez az alapbeállításunk. Ezzel szembesültem másnap reggel, amikor Jonatán bebújt közénk az ágyba. „Jéghideg a lábad! Megint nem húztál zoknit! Mióta vagy fenn? Mondtam, hogy…” Aztán fél óra múlva ismét, amikor pizsomában jött le annak ellenére, hogy fönt kétszer szóltam, hogy öltözzön fel. Jóllehet, hogy közben ide-odajárkáltam, ágyaztam, ő meg a másik szobában legózott.

Rosszallással nem lehet nevelni. Csak rettentő rossz hangulatot kelteni észrevétlen, amelyben a fölnőttek lépten-nyomon korrigálják az érdekes módon egyre többet „bakizó” gyereket, aki ettől teljesen frusztrált lesz és viszont. Az már korosztály és habitus kérdése, hogy ez flegmaságban, agresszióban, zárkózottságban, viszont-kritikusságban nyilvánul-e meg.

Pár hasonló helyzet után megtorpantam a konyha közepén, hogy ennek így nincs értelme, igaz? – fordultam az apja felé. Ha figyelmeztetni akarom, hogy felöltözve jöjjön le, akkor menjek oda hozzá, érintsem meg a vállát, hogy biztosan hallja, amit mondok. Ha zavar, hogy hideg a lába reggel, akkor este zokniban fektessem le, de legalább melegítsem meg, és ne így kezdjem a nap első találkozását! Nem csoda, hogy délelőtt tízkor már szét van esve a család! – utasítottam rendre magam.

Apa se cáfolta a holtkóros monológomat, amiben nem az elvárásaimat kérdőjeleztem meg, hanem a kommunikációmat róla. Ami ebben a formában, az együttműködést könnyen védekezéssé hangolja a gyerekben. És aki védekezik, idővel támadni fog.

2. Kezdjük a hétvégét játékkal!

A fenti jelenet sor után megreggeliztünk, aztán kártyáztunk egyet, mert a közös játék mindig összehangol minket. Könnyebb utána a folytatás.

3. Számoljunk az életkori sajátosságokkal!

Nos, a sajátunkkal sem árt (wink-wink), de a gyerekével feltétlen. Ha nagyjából kapiskáljuk, hogy – esetünkben – a 8 éves fiunk most egy olyan fejlődési szakaszba ért, amikor egyre inkább helye lesz az áradó érzéseknek, az segít majd a helyén kezelni – viselni – az ebből fakadó összetűzéseinket. Érzek egy kis dackorszakos „áthallást”, amikor minden egyes konfliktusnak valami jelentősebb tapasztalás volt a jutalma.

A kérdés ismét az, hogy tudunk-e medre lenni vagy csak gátja?

Ez villant be, amikor kora délután jókedvűen indultunk sétálni, csakhogy Jonatán elkanyarodott a kerti kisház felé, és rettentő mérges lett, amikor a kutya engem észlelve a kapuhoz ügetett. A fiam eltökélt arcát látva adtam még nekik pár percet, visszamentem a kesztyűmért. De Matyikutya nem akart a helyükön „bandázni”. Ő sétálni akar, hiszen neki ez az első jó dolog a napban! Gondolj bele, mi már kártyáztunk is…! – mondtam el szépen, érthetően a másik élőlény nézőponjából is a helyzetet.

Nőtt bennem a csalódottság afelett, amit láttam rajta. Nem tudtam kibillenteni. Ott kell hagynom ahhoz, hogy övé legyen a tapasztalat, ahogy megbirkózni képes a belső feszültségével.

Sikerült neki! Utánam eredt. Elmondtam, hogy örülök neki, ez számít igazán! De amint visszatértem a szituációra, ismét visszaesett abba a morgós, regresszív állapotba.

Azon kaptam magam, hogy pedálozok, hogy kihúzzam belőle, mégis mire gondolt, mit szeretett volna elérni, miközben ő csak azt hajtogatja, hogy ez mindig így szokott lenni. Sejtettem, hogy mit akar, de… De volt egy pont, amikor felocsúdtam, hogy ismét kezd behúzni a lelki tusájába, pedig azt megvívni nem az én feladatom! Itt volt a második határ, ami ezúttal nem esett egybe a türelmem határával.

Még a hangom is elcsuklott, ahogy rákiáltottam, hogy akkor menjen vissza a házba! Ne sétáljunk tovább úgy, hogy egy méterrel mögöttem jön, alig értem, amit motyog, nem válaszol, ha kérdezem és csak olyat ismételget, amiről mindketten tudjuk, hogy nem fedi azt, ahogy eddig volt.

Hamar előkerült pár válasz arra, hogy mi is volt az ő fejében, aztán kurtán lezártuk azzal, hogy legközelebb mi lesz: előbb kijön Matyikutyához, ha „bandázni” akar vele indulás előtt. Ennyire telt, aztán továbbmentünk a kedvenc fájához.

– Most megmutatom neked, hogy mennyire szeretlek! – őszintén jött, így éreztem – Veszek pár nagy levegőt, hogy kifújjam a mérgem. Mindig meglepődöm, hogy mennyire hamar elpárolog, ha rólad van szó! Látod, már nem haragszom, pedig most nagyon megbántottál. Biztos láttad rajtam, ugye? – kérdeztem és válaszolt.

Már csak az volt hátra, hogy ne szorongassam a megbántottságom. Átgondoltam, hogy milyen lenne a nap folytatása azzal és anélkül. Utóbbi mellett döntöttem, és amit ezután éreztem, az kitartott egész napra.

Úgy dőltünk be az ágyba vasárnap este, hogy jó napunk volt! Láthatóan nem azért, mert annyira tökéletes szülők vagyunk, hogy nem követünk el hibákat és makulátlanul levetkőztük minden gyermetegségünket a felnőtté válás során. Hanem, mert a megoldásra hajtottunk. És itt ért be az előző évek soron szerzett tapasztalat arról, hogy a szeretetnél, amit a megértés vezet és a felelősség támogat, nem lehet jobb tanácsadónk.

Olvastad már a Nekünk bevált könyvet? Katt a képre!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.