2014. március 23. | GyereknevelésNem szabad | olvasók: 67

Eredendően jók

A gyerekek alapvetően jók. Ezt tudjuk, de hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, nekem csak a napokban állt össze…

9 hónapos volt, amikor a nagymama jóvoltából megtanulta a kérem-köszönöm-tessék szituációt, amit azóta is gyakorlunk. Viszont az utóbbi időben néha megmakacsolta magát, és hiába nyújtottam a kezem pl. a kanálért — amikor már túl fáradt volt a szájába navigálni —, mondtam a “varázsszót” is, hogy kérem, de erre elkapta előlem a reakciómat szkennelve. Még kértem párszor, egyre szigorúbban, ami mintha olaj lenne csak a tűzre, összeráncolt szemöldökkel nézett rám, a kanálba kapaszkodva (naná, hogy már a haja is olyan).

Éreztem, hogy bennem is lobban a láng, de egy mély levegővel elfújtam… és rámosolyogtam! Láthatólag kizökkentette ez a váratlan reakció, elröppent az arcocskáról a dac. Kedves hangon, ahogy régen játszottuk ezt a mozdulatsort, elkértem megint a kanalat, és bólogattam is hozzá bátorítóan. Egy pillanat alatt megváltozott a felállás, elmúlt az erőfitogtatás és lelkesen nyújtotta oda, én meg még lelkesebben vettem el és köszöntem meg neki — repesett az örömtől, erre mondják.

Csak ennyi kellett, hogy visszaforduljon az a folyamat, ahogy a harag és türelmetlenség szembe állít minket, és egy lépésre kerülök attól, hogy kikapjam a kezéből a kanalt, de ő rászorít, én meg úgyis elveszem, amire zokogásban tör ki, ledobálja a maradék kaját az etetőtálcáról, durcásan szipogva néz rám és biztos, hogy a következő falatot kiveri a kezemből, erre én kiakadok, vége az ebédnek, puffogva viszem ki a tálcát a konyhába, aztán kiveszem a székből, viszem megmosni a kezét, leteszem a játékaihoz, és elkezdem négykézláb fölszedegetni a padlóról a maradékokat, mire mögém totyog, és megpróbál a hátamra mászni — mindig ezt játszuk, ha leguggolok —, de hát én még mérges vagyok, egyáltalan nincs kedvem hozzá — ő viszont már csak a lovacskázásra gondol, izgatottan próbálja elkapni a copfomat, hogy azzal húzza fel magát a hátamra én meg “ááááá”….

Viszont szerencsére nem ez játszódott le, mert a játékosság kicsorbította a feszültséget, ami közénk ékelődött egy pilllanat alatt, és újra cinkostársak lettünk. Csillant a huncutság a szemében, ahogy megértette, hogy mi fog történni, ha odaadja, amit kérek, mert már százszor eljátszottuk és már előre örült neki.

Ma az ebéd végeztével elkezdte ledobálgatni, ami a tálcáján maradt, mire rászóltam, hogy ezt nem szabad, de ebben a mindkettőnket megviselő, fognövesztős napokban nincs értelme belemenni komoly fegyelmezésekbe — már tudom…—, úgyhogy sikerült elkanyarítani a történetet ma is. Eléraktam a tálacskát, és mutattam neki, hogy oda kérem bele a darabokat. És megint működött!

Egy ilyen kis hétköznapi helyzet vitt közelebb a megértéshez, hogy mit is jelent az, hogy ő eredendően jó. Azt, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy rosszalkodik, sokkal inkább szól a reakcióink megismeréséről, mert nem a rosszallásunk kiváltása motiválja, hanem az, hogy örüljünk annak, amit tesz. Mert ha mi örülünk, akkor az azt jelenti, hogy ő jó. Neki még mi vagyunk az elsődleges visszajelzés arra, hogy érzékelje önmagát. Tesszük ezt akkor, amikor gondoskodunk róla, ahogy foglalkozunk vele, így táplálva a mélylelkébe, hogy “én jó vagyok, szerethető”. És ezzel egy életre megalapozzuk az igényt benne, hogy jól érezze magát — úgy mondják, az önbizalmát…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.