Akkor van jól minden körülöttünk, amikor nem vegyül semmiféle érzés a puha szeretetbe, mikor ő rá gondolok. Nem árnyékolja be lelkiismeret-furdalás, azért amit nem tettem meg vagy azért amit igen, nem nyom oldalba csendesen a lemondás, hogy “imádok vele lenni, de…”. Nem homályosítják kétségek, elnyelt sérelmek, magányos félelmek, aggodalom.
Csak egy óriási mosoly bele a világba! Egy villanásnyi kép róla, ahogy felém fut széttárt karokkal és az egész-élmény, egy szívtájékon szétolvadó meleg gömb, amit itt hordozok a pólóm alatt — hetek óta.
Ilyenkor persze elképzelhetetlennek tűnnek a nyögvenyelős napok. Hogy tudtam úgy kiakadni múltkor? Minek elégedetlenkedtem? Hiszen olyan jó vele lenni!
Ésszel felérem már, hogy az ellenpólusnak is megvolt a létjogosultsága és hogy meglesz újra, ha úgy érzem. Mert nem lettem szent, csak anya. Se non-stop jókedvű, se tökéletes.
Vajon mennyi kell belőlem neki és nekem mennyi szabadidő? Mennyi a pihenésből, a mozgásból, az ölelésből, a magányból, a társaságból, a hobbiból, a gondolkodásból, a munkából…?
Most kellene jól körbenézni, hogy lássam mi adja ki a képlet végén a boldogságot nekem, mert ha nem is mindig felhőtlenül áll össze, legalább tudjam, hogy mire kellene odafigyelnem, miért kellene tennem.
Mert nem csak a széljáráson múlik talán, hogy milyen gyakran telepedik vállunkra a kék madàr, hanem attól is, hogy mennyire tudjuk megszelidíteni magunknak…