2015. április 18. | AnyaságAnyalét | olvasók: 68

Egy üdítő villanás

Egészen meglepően én ébredtem legkorábban, még hozzá azzal az elhatározással, hogy mától jó kedvem lesz. Már kezdtem volna belekezdeni a szokásosba: mi legyen a reggeli? Mit csináljunk ma? Mit felejtettem el tegnapról? Miért vagyok ennyire álmos?  Mikor sikerült visszaterelni a figyelmemet az előbbi gondolathoz.

Picit filmesre sikerült a jelenet, ahogy hunyorogtam a plafonra, aztán beszívtam a levegőt és teátrálisan ki. De a kettő között eltelt pár másodpercben beláttam az elmúlt pár hónapot, ami maga mögött hagyott…

Nincsenek nagy gondok, csak több szálon ereszkedett rám a teher, és úgy hálózott be, mint egy reménytelen szerelem — fakón és ködösen. És ez a tél is tagadhatatlanul megszorongatott.

Az elhatározásom egészen infantilisen hangozhat, de minimum úgy, mintha egy olyan nőknek szóló könyvből olvastam volna, aminek csupa nagy betűvel írták a címét, hogy így kompenzálják a sekélyes tartalmát Péter barátom megfigyelése szerint. Ismerjük azokat a könyveket, nem? Ha el is túlozta a sekélyességüket a Péter.

De üsse kavics, hogy hangzik! Kezdtem már egészen beleélni magam az egykedvűségbe, és én nem ilyen vagyok! Nem akarok ilyen lenni.

Ritkán adatik meg, hogy teljesen kívülről lássuk önmagunkat. Hogy kizoomoljunk a kis valóságunkból, a pelenkákból, konyhából, játszótérből, munkából, bevásárlásból… Hogy elveszítsük az időt is egy pillanatra, és elérjen egy gondolat, amire éppen szükségünk van.

Szándékosan nem fosztom meg ettől a pátosztól sem, mert egyszerűen tavaszt ígért már a reggel is, annak minden bizsergésével! Ilyenkor sokkal könnyebben megy minden. Ő a kis kék motorját hajtotta, én szaporáztam a lépteimet mellette. Nevetett, nevettünk. Hopp, egy gödör, kikerültük, mutatja, hogy én a járda másik szélén menjek, a kapucniját azért elkapom, így értünk a járda szélére.

“Autó kukucs” — körülnéz és indulunk. Egészen megszoktam a kis műanyag kerék zakatolását a betonon. Átértünk az utca túloldalára, elfáradt, a karjait nyújtja, felkapom. Milyen fitt vagyok! — még bevillant a télikabátom képe, amit egy hjajj de jó, hogy vége gondolat hajtott el.

És akkor megpillantottam magunkat a szemközti sarkon. Ahogy ott állok a fekete-fehér nyári ruhámban, mellettem a férjem, a mellkasán alvó babánkat öleli. Még az élmény is visszafolyt belém, ahogy először néztem onnan körbe. Pont ilyen idő volt, és én most újra olyannak láttam, mint 2 évvel korábban.

Üdítő villanás! Egy halom érzelem tódult át rajtam. A kezdő- és végpont eddig a napig, az út, amit bejártunk, a fönt és a lent. Sok? Kevés? Gyors? Lassú? Más? Vagy ugyanaz…? — lebbentem a jelen fölé egy pillanatra. Ahonnan rácsodálkoztam, hogy igazából mind egyszerre. Tudok példát hozni az összesre. Egyszerre éreztem magam kulcsfigurának és porszemnek. Egészen megkönnyebbültem. Mert ezek szerint bármelyik lehetséges, pusztán a bent formálja a világot körülöttem…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.