2017. július 6. | AnyaságAnyalét | olvasók: 13

Coming back!

Ma azzal hívott fel egy régi barátnőm, hogy állítólag megígértem neki, hogy nem fogom abbahagyni az írást akkor sem, amikor már nemcsak kismama berkekben mozgok. Hangosan felnevettem. Aztán visszagondoltam az életünknek arra az időszakára, amitől most apró tűszúrásokat érzek az orrcimpáim körül. Inkább elmaszatolom…

El tudtok képzelni egy nagy tölcsért? De olyat, aminek széles tölcsérét követően hosszú csőre van, majd a vége újra tölcsérbe torkollik? – és ezen a ponton már bizonyára nem is hívhatjuk szimplán tölcsérnek. Hívjuk inkább “bölcsérnek”, ami egy átvezetés a gyermektelenségből a szülőségbe.

Volt egy viszonylag nagy átmérője az életünknek, amit egy időre bele kellett suvasztanunk egy sokkal kisebb átmérőjűbe. Vannak, akiknek könnyen megy ez a “beszűkülés”, boldogan dobják el a felesleget. Vannak, akik kitartóbban ragaszkodnak mindenhez, amiben önmagukat vélték felfedezni.

Így vagy úgy, végül pár év múlva mindannyian hasonló fejjel keveredünk ki a tölcsér másik felén: nem csinálnánk vissza semmit, de jobb, hogy nem tudtuk az elején, mivel jár ez az egész

Viszont ezután jön csak a tranzakció második fele!
Szabad a pálya, nyitni kellene újra, felvenni a ritmust és teljes spektrumon tolni az életet előre! Sokszor átmenet nélkül, x idő kihagyása után. Vagy duplázunk, triplázunk, és megnyúlik az ez előtti szakasz. Vagy úgy döntünk, hogy kitaláljuk újra a hogyant.

Nemcsak a munkára gondolok, hanem mindenre: a szerelemre, a barátságra, a szokásokra, a vállalásokra és kihívásokra. Új formába kellene önteni egy csomó mindent. Hiszen a “cuccunk” egy része a túloldalon maradt, különben nem fértünk volna át vele. Mindenki lead valamennyit útközben. Van sok új “cucc” velünk, persze – egy gyerek már biztos -, hát még ami vele jár! De ha nem töltjük meg tartalommal az életterünket, akkor előbb-utóbb csak a hiányt tapogatjuk — a telefont esténként, a chipszes zacskót, esetleg mást.

Félelmetesen könnyű olyan családdá válni, amelyben nem jó gyereknek lenni, de még felnőttnek sem. Félelmetes, hogy teljesen mindegy, hogy ezidő alatt milyen sikereink vannak, hogy új házba költöztünk, hogy az eszméletlenül sok változó végül mind jó irányba mutat, ha nem bírunk kiszakadni a mókuskerékből. Ha nem bírunk JELEN LENNI. Egymással lenni. Apa fiával, anya férjével, gyerek az anyjával és ennek kombinációi. Mert idegesít, mert idegesítem, mert kiborítjuk, mert kiborít minket, mert kevés az élmény és sok a feszültség. Ha nem a megoldásra hajtunk, hanem a túlélésre…

Édesanyának lenni olyan volt eleinte, mint egy játék, egy szerep, amit próbálgatok — sokszor magam sem hiszem el, hogy túlélem, hát még a gyerekem… —, de amikor anya és dolgozó nő lettem egyszerre, na akkor kezdődött a felnőtt életem. Mert ott faltól falig újra csak én vagyok jelen, nincs a kezemben az a kis biodíszlet, ami éveken át feladatot és érzelmi forrást adott, mégis számolnom kell vele. Tartalékolni az energiát, a kedvet, és az adott pillanatban visszakapcsolódni hozzá. Ha nem is a lépteit figyelni már, de minden szavát — amit egyszer írtó lassan formál, másszor meg darál —, a történéseket körülötte és benne, az oda-visszahatást, ami már nemcsak mi vagyunk, hanem a tágabb környezete.

Úgy örülök, hogy az első pár évben annyi energiám volt rá! — mert most nincs. Hogy nem spóroltam ki belőle a figyelmet, a gondoskodást! — mert most megteszem. Kicsit elfogyok időnként, kevés amiből töltekezem, hogy aztán újra adjak. Adnom pedig kell. Anya vagyok. Szeretetem végtelen, türelmem véges, és mégis így szeret az, akiért még ennél is többre leszek képes — holnap. Ma kiposztolom ezt az írást, hátha társra találnak a gondolataim veletek, aztán, mint aki jól végezte dolgát, fürdök egy nagyot, mint a fimekben. Gyertya is lesz. És még több írás, mert az nekem jó. És téged mi tölt fel?

Hozzászólások:

hozzászólás