2016. november 1. | AnyaságAnyalét | olvasók: 427

Bűntudat helyett

Nehéz szó nélkül szemlélni azokat a helyzeteket, amikor egy szülő a gyerekén vezeti le a stresszt. Amit egy másik felnőtt okozott benne…

Tudjátok, amikor apa és apa összeszólalkozik, aztán rá 5 percre túl nagyot lendül a hangunk a gyerek aktuális kérésére. Persze önigazolást mindig találunk rá mi, felnőttek, mert megőrülünk a nyávogástól, nem hisszük el, hogy mindig kell valami, meg nem igaz, hogy nem lehet egy mondatot végigveszekednimondani! Vagy amikor nem akarjuk leteremteni a gyereket, de végül annyira felstresszel a szomszéd, hogy milyen dolog ez vagy amaz, és a végén mégis csak le lesz cseszve az a gyerek. És van, amikor nyílt összetűzés hiányában csak a felszín alatt 10 cm-vel húzódik a feszültség illetve annak előzménye a családi hétvégén, arra várva, hogy kitörjön.

Akkor próbálok a felszínen maradni. Nem akarok azon lamentálni, hogy ezt most illik-e, zavarja-e a nagymamát, mit gondol majd, ha… Ha leülök és bekapcsolom a tévét. Micsoda rebellis tett! — gondolom magamban, hogy ezt gondolja ő magában, csendben humorizálok. De elárul, hogy még egyszer leellenőrzöm magam gondolatban:

“A konyhában nincs teendő, megérdeklődtem. Pakolni más házában úgysem tudok, amit ilyenkor otthon tennék, beszélgetni sem tudok most senkivel, valahogy mindenki eltűnt, hát igazán nem bántok most senkit azzal, ha leülök tévézni!”

Hiába a körültekintés, felfigyelt a kisfiam a tévére és a gondosan felépített szerepjátéknak annyi a szoba másik felében, lelépett. Az ölembe húzza magát, hogy elvegye a kapcsolót.

Ezekben a sziutációkban rendszerint egyszerre indul meg bennünk egy halom érzelem, jól összekuszálódva. És emiatt reagálunk úgy ahogy. De később visszagondolva könnyen szálakra bonthatjuk. A szálakból pedig kötelet fonhatunk, hogy legyen min feljebb kapaszkodni. Miért? Hogy az önvizsgálat útján át eljussunk az önmarcangolás szintjéről a fejlődés felé. 

Ez volt akkor az én gombolyagom:

A piros a szülői szál, mert nem úgy van az, hogy a gyerek kikapja a kezemből a távirányítót!

 

Ebbe gabalyodik mélyről a sárga, enyém most a távirányító, enyém!

 

Mártírzöld a folytatás: nehogy már ne tudjak leülni egy percre nyugodtan!

 

Összecsomózza egy mélykék színű, mint megszégyenült tini torkában a gombóc: hagyj már békén, akkor se adom oda!

 

Egy égő narancs szálat pedig meglendít a mögülem érkező sóhajtás: “Minek kellett bekapcsolni most azt a tévét?!” — nem hangzik el, de érzékelem.

 

És egy viola is fodrozódik a nagy kuszaságban, de nem nagyon talál utat: ne pánikolj! Te vagy a felnőtt, meg tudod oldani, csak ne vedd ki a kezéből, ahogy ő tette, kérd vissza, ez a jó példa…!

Nehéz utólag szembesülni azokkal a helyzetekkel, amikor a gyerekünkön vezettük le a feszültséget. Veszekedni kezdtem, mint egy gyerek, aki a felháborodott szülőt utánozza. Nem tanítottam, nem mutattam jó példát, nem állítottam fel gyorsan a határokat. Ettől csak jobban belelovallta magát és én is. Egy perc alatt gúsba kötött a bordó, a sárga, a zöld, a kék… Végül felemelt hangon zavartam el, mert nem tudsz rendesen viselkedni. És én sem. Kint játszottak az udvaron az unokanővérével, én meg bent nyomkodtam a kapcsolót, mint a labdával egyedül maradt gyerek, miután elüldözte a kisebbet…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.