2016. szeptember 21. | GyereknevelésÓvoda | olvasók: 904

Az ovi szuper! Csak velem balhézik.

A 2. reggelen felhangzott “Nem akarok oviba menni!” után is jókedvűen hoztam haza, viszont cserébe az a NEM felém vette az irányt. És úgy is maradt egész hétvégére. Amint hozzászóltam, elkezdte szajkózni, hogy nem. Vagy épp torka szakadtából üvöltötte. És ez a “nem” nem az a kétéves kor körüli, öntudatos “nem”, amiben már-már gyönyörködni lehetett tudatos napjainkon, hanem ez egy metsző NEM. Meg még egy és még egy, egészen addig, amíg nem tudtam valahogy rábírni, hogy fogja már be figyeljen már arra, amit kérdezek. Még csak nem is utasítottam! Őrület! — legtöbbször jobbnak láttam sarkon fordulni a fel-felpattanó indulataimmal, hogy pár perc múlva újrapróbáljam. Vagy apát küldjem vissza hozzá.

Mert értem én, hogy most felbolydult a kis lelke az ovi miatt: sok mindent tapasztal ott, amit nem ért, csak érzés szintjén hozza haza. Van, amiről már határozottan tudja, hogy NEM tetszik neki, de még NEM tudja, mit kezdjen vele. NEM akarja, hogy a Misi belekaroljon a körjátéknál. NEM tudja, hogy álljon be a nagyokhoz vonatozni, pedig úgy szeretne! NEM esett jól neki, hogy a Boni félrelökte a sorban. És leginkább NEM akarja, hogy én elmenjek, de tudja, hogy úgyis elfogok, mert a szülők NEM is jöhetnek be…

Próbálom elfogadni ezt a nemet. Várható volt, mégse megy könnyen. Addig jutottam, hogy bármit is akar vele a tudtomra adni, az első lépés a megértéshez, hogy nem nyomom vissza belé, mert ezek a nemeknek ki kell jönni, így vagy úgy…

Az újrakapcsolódás

Hazaértünk a hétvégi rokonlátogatásból. Dögönyözni akartam egy kicsit, hátha így oldódik az irányomba. És már úgy hiányzott! Meg aggasztani kezdett a másnap. Felnevetett, de váratlanul újrakezdte, hogy NEM, NEM.

— Babám… Értem én, hogy valamit el akarsz nekem mondani ezzel — néztem a szemébe őszinte tanácstalansággal — De képzeld, nem tudom, hogy mit! Én nem haragszom rád. Csak nem tudom megfejteni, hogy mit érzel. Pedig szeretnék neked segíteni ám!

Láttam, amint puhul az arca. Már nem fújja fel, mint egy kis hörcsög, de szavai nem voltak. Hát játsszani kezdtünk, hogy a két, kis gyurmakutya összebarátkozzon a kezünkben. Én csak elalvás előtt ölelhettem meg…

Akkor hozta szóba az ovit először, hát beszélgetni kezdtem vele: vajon mivel fognak játszani azok a gyerekek, akik holnap oviba mennek? Nem mondtam, hogy neki is kellene.

Izgultam másnap reggel, meg azután is. Talán szerdán volt az első nap, amikor normális pulzussal nyitottam ki a csoport ajtaját, míg ő mögöttem bújt, hogy onnan előlépve váltsunk 3 puszit, és önállóan besétáljon. Ez lett a kis rituálénk azon az egy négyzetméteren, aminek ő találta ki a forgatókönyvét azon az ominózus pénteken, és amihez azóta is ragaszkodik.

Éppen kezdtem volna megnyugodni, hogy egyre gördülékenyebben mennek a reggelek, mikor emeltük a tétet: elmondtuk neki, hogy apa pár napra elutazik. Vasárnapra belázasodott, úgyhogy a 2. hét elejét újra kettesben töltöttük. Vagyis hármasban: ő meg én és a NEMEK. Már hétfő reggel fogtam a fejem, hogy hogy az ‘stenbe jutunk így el az orvoshoz?! Aztán hogyan haza? Hogy fogjuk kifújni az orrát, megmérni a lázát stb. Kedden volt a csúcspont, amikor levegőzni indultunk volna, de megint rátört, hogy semmi se nem.

A pillanat, amikor megérted, hogy nem működik semmi módszered, ami korábban igen. És még lecseszni sem lehet érte a gyereket, mert ez nem arról szól, hogy neveletlen lenne.  Na, akkor tényleg csak az őszinteség és a játék az, amivel elérheted.

— Jonatán, így nem fogunk tudni elindulni. Ezt biztos tudod. És azt is, hogy egyre türelmetlenebb vagyok már. Elegem van. OOh, most látom csak, hogy tele van a szád nemekkel! Ja, hogy ezért nem is tudsz mást mondani, mint hogy…

— Nem. Nem.

— Erről beszélek! Annyi nem van már itt, hogy a zsebed is tele vele! Hopp, ott lóg egy az orrod hegyén is, leveszem! Nézd már, a szemöldöködre is felült egy! — erre felnevetett, és már nekem sem volt megőrülhetnékem.

— Kérj meg, hogy segítsek elfújni őket, jó? Amíg nem kérsz meg, addig csak te tudod elfújni őket. Próbáld meg!

Mondanom sem kell, hogy pár perc múlva vihogva fújtuk a semmit a kitárt ajtón át a lépcsőház felé. Aztán másfél óra múlva ismét szélvihart kavartunk magunk körül, mert NEM akarta megérti, hogy NEM tudjuk hazahozni azt a faágat…

“Anya! De haza tudjuk vinni, belefér a zsebembe!”

Úgy tűnik, hogy ennyi kell most neki. Vagy legalábbis ennyi, ami működik. Semmi helyrerakás, megbeszélés, fejtegetés, kimondás — mikor én is úgy érzem, hogy ezúttal csak vaktában tapogatózom, annyira sűrű az oda-visszahatás. A fő csapásirány marad továbbbra is az, hogy ne arra reagáljunk, amit látunk, hanem arra, amit már tudunk. Mert a nevetés épp annyira oldja a feszültséget, mint a könnyek…

 

Címkék: , , ,

Hozzászólások:

hozzászólás