2016. február 20. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 1439

Az együttélés határai

Két és fél éves kora körül lépten-nyomon rám kiáltott a semmiből, ha éppen ő szeretett volna megcsinálni valamit, amit én már megtettem vagy félúton voltam felé. Mintha kaktuszba nyúlna olyankor az ember! napjában legalább ötször.

Derengeni kezdett, hogy egészen kiszámíthatóan mozog a kisemberem ebben a térben: mindig ugyanazt akarja. Kivinni a szemetet, kinyitni az ajtót, megnyomni a vízforraló gombját, kimérni a kávét, beledobni a cukrot, kivenni a tejet, önteni a tejet, visszatenni a tejet, kinyomni a sütő óráját, lehúzni a vécét, beindítani a mosógépet. Mintha életre kelt volna az árnyékom…  (Erről szólt a Variációk banánturmixra bejegyzés is.)

Oké, megértettem, számolok ezzel amennyire tőlem telik.

De nehogy már lecsesszen az egyméterke, ha éppen nem vagyok figyelmem teljében, és előbb nyomom meg azt a rohadt gombot!

Ez egy elég életszerű igény egy anya részéről, nem igaz? Elvégre nekem is ér kiakadni, nekem is ér sietni, amikor nem tudom éppen kivárni, hogy ő csinálja meg.  – De mindezt idegből jelezni felé, kikapni a kezéből, megharagudni rá, mert naná, hogy ellenáll, az zsákutca. Sokszor belefutottam.

Lecseszés helyett

A helyzet „lecseszés” íze tőlünk jön. Akkor, amikor visszakiáltok, hogy ne üvölts! Meg amikor olyanért dorgálom meg, ami belőle ösztönsen jön. Elképesztő, hogy beszélni is csupán hallás, másolás útján tanult meg. Gondoljunk bele, milyen erős késztetésről lehet szó!

Ez is a felnőttségünk próbája, hogy tudunk-e határokat szabni. Nem neki. Hanem elsősorban magunknak. Be tudom-e lőni, hogy mi az a pont, ami után tuti robbanni fogok, mert már megtörtént előtte tízszer? És képes vagyok-e ezúttal előtte két lépéssel cselekedni?

Odalépni hozzá, és határozottan, de kedvesen elmondani, hogy most én szeretném megcsinálni a kávém, mert nagyon gyorsan kell. Ilyet még nem is láttál! Van kedved megfigyelni a villámkezem? Idehozhatod Dömit is, hogy megnézze! — és amíg térül-fordul, a fő attrakciót le is tudom – kávét kimerni a kikanállal. És mindig ott a zárómondat a végén, mert úgy kerek a sztori: Azért holnap ugye segítesz majd? — és kész, ennyi, ezzel ő boldog.

Ha mégsem volna az, mert nem sikerült jól terelni az együttműködés felé — vagy eddig nem így csináltad és most kezdenéd csak erre szoktatni magatokat —, akkor sem érdemes ráhagyni, mert félő, hogy közben átléped a saját határaidat.

Megelőzés

Volt, hogy puffogva kivártam, amíg kimeregette a kávét, bele a cukrot, miközben ott pumpált bennem egyre hangosabban az egóm. Ne már, hogy mindig az legyen, amit ő akar! Tiszta hülye vagyok, hogy ezt hagyom! — és amikor kilöttyent a tej már ugrásra készen álltak ezek a gondolatok. Leszidtam, kivettem a kezéből a tejet, csóváltam a fejem magyarázva, mint valami házsártos öregasszony, és végül sokkal több feszültséget kapott szegény kisfiút, mint amennyire azt mondhatnánk, hogy indokolt volt.

És miért?

Azért, mert belementem egy sokszor lejátszódó jelenetbe. Látszólag „csak” jó anya akartam lenni, ezért engedtem az akaratának. De mi van, ha csak a ”balhét” akartam megúszni? És kicsit már tudtam, hogy amint hibázik, legalább lecseszhetem, mert nekem lett igazam. Ha nem vállaljuk a felelősséget magunkért, az nem fair.

A közös nevező

Persze dönthetünk (!) úgy, hogy belefér, csinálja meg ő, mert láthatóan nem tágít, de akkor is jelöljük ki a kereteket, mert ez mindkettőnek segítség.

— Oké, látom, hogy nagyon szeretnéd, megértettem. Van egy ötletem! Együtt megcsináljuk a kávét, mert ezt szeretnéd, és utána menj be összeépíteni a legóautót, én pedig befejezem, amit még kell. Rendben? — és akkor kezdünk csak bele, ha már jelét adta, hogy megértette.

Ez nem a jó, DE… szituáció így, amikor a de után általában a kötelező rossz jön. Ne is hozzuk ilyen relációba! Pl: „Megcsinálhatod, de utána bemész!”  Hajlamosok vagyunk arra koncentrálni, ami a DE után jönne, pedig az ő szempontjából nem az a lényeg. Nyugodtan erősítsük azt, hogy igen, most úgy történik, ahogy ő szeretné és ez jó érzés. Ettől fogja jobban érzi magát, és máris közelebb kerülünk egymáshoz. Amikor pedig odalépne, hogy mégis ő akar majd kitántorogni a szeméttel, meg ő akarja betenni a kulcsot a zárba tíz percen át, akkor ugyanolyan kedves határozottsággal lehet emlékeztetni arra, amit korábban megbeszéltünk a konyhában.

Jónak lenni jó

Ha tudjuk, hogy jól cselekszünk — nem ügyködik bennünk kétely, nem torzít ránk egyet a feszültség—, akkor tudunk igazán nyíltan és türelemmel fordulni feléjük. Nem kell megijednünk attól, ha eleinte bömbölni kezd, teljesen érthető. Ha nem váltunk vissza a korábbi felállásba, hanem egyszerűen megértéssel fogadjuk ezt a reakciót is, akkor meg fogja tanulni, hogy ezek a dolgok így működnek. Ekkor tud anya is jókedű maradni, ő meg résztvenni egy csomó mindenben. Át fog menni az üzenet.

Egyik nap éppen a sebtapaszt bontottam ki a szobában. Futva érkezett mellém, nyilván meghallotta, hogy sztori van:

— Anya, én szeretném azt…, én azt oda… Anyaa, szólok előre!

— Sebtapasz! Jó, köszi. Látod milyen jó, hogy szóltál előre? Épp most bontottam ki, na gyere!

Láttam, ahogy megnyugszik a kis arca, már csak a ragasztás izgalma élénkíti meg, mert végre sikerült kifejeznie előre, amit annyira akart. Roppant precízen erősítette az ujjamra a tapaszt, meg is lapogatta a végén, le ne jöjjön. Hejj, de jó! — vinnyogtam magamban, és arra gondoltam, hogy a bűntudatot mennyivel nehezebb lenne most elviselni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.