2016. június 13. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 1014

Az autós jelenet

Szóltam neki, hogy üljön be a gyerekülésbe, de mondta, hogy előbb fel kell vennie a karóráját, mert az mondja meg, hogy merre kell mennünk. Értem, akkor azt nem várom ki. Becsuktam az autó ajtaját, beültem előre. Meglepően hamar felkerült az óra, ő meg a helyére.

— Kösd be magad, légyszi! — válaszként megborzolja a hajam az ülésem fejtámlájára csimpaszkodva. Fú, de utálom ezt!

— Jajj, ne már! — nyávogok — Ülj be és kösd be magad, segítek majd bekapcsolni!

Csak vigyorog, és újra felkapaszkodik a fejtámlára, hát visszatolom, de ő újra fel, én meg mérgesen:

— Jonatán! Indulni szeretnénk. Ülj vissza, és bekötlek. Ne csináld már ezt, légyszi!

Próbálom újrarendezni a kommunikációt kettőnk között, mert látom, ahogy befeszül a hanghordozásomra, amit amúgy megértek…

— Bújj bele egyedül, ahogy szoktál, és szólj, ha sikerült! — hát nem vagyok meggyőződve róla, hogy átment az üzenet. Inkább visszafordulok.

 

P O Z I T Í V M O T I V Á L Á S — nyúlik el a gondolat a szélvédőn. Azt kellene most! Tudom. Csak azt nem, hogy hogyan. És ettől a hogyantól hirtelen levegőtlen lesz a tér és fülledt. Hú, de nincs most ehhez kedvem! — csattan fel bennem az önérzet. Apa egyből megneszeli a kínom:

— Anya, hagyd, majd én!

— Hagyom — és úgy nyugszom le a mobilomon scrollozva, mint a cumiját nyammogó kisbaba, nem is figyelek rájuk…

Arra kapom csak föl a fejem, hogy apa kiszáll a kocsiból, és felülteti Jonatánt az autó tetejére, hogy kizökkentse az ellenkezésből. De nem segít a magyarázat a miértre, csak nyegléskedik tovább, hát visszaülteti, és az egyre szögletesebb mozdulataira égtelen sírás a válasz. Elveszíti a türelmét, és kipenderíti az autóból a fűre, hogy akkor ott bömbölje ki magát. 

Úgy van, majd most megtanulja! — villant be, ahogy hátrafordulva elcsíptem a jelenet végét — Na, ez nem mehet így tovább! Mi az, hogy indulni akarunk mi, felnőttek, szépen kérjük, meg segítenénk is neki, erre ő itt variál! El vagy tévedve, kisfiam! — magyarázok gondolatban még 30 másodpercig.

Érdekes, hogy ha más szájából hallok ilyet, akkor kapásból megszólal bennem a riasztó, hiába tódultak hasonló érzések az én fejembe is az azt megelőző pillanatban. Mert egy lépéssel kiljebbről tisztábban látni: ha ezt abban a ráolvasós stílusban mondjuk, akkor mindkettőnkben csak növekszik a feszültség, ami hatására gyorsabban cselekszünk, mint ahogy gondolkodnánk…

— Apa, ne már! — csattanok fel hirtelen, mint akit megrázott az áram. Valószínűleg benne is felvillant már pár stop tábla, ahogy a szemébe meredve azt kiabálta neki, hogy ez nem így működik, kisfiam! Szót kell fogadnod! Érted? Elegem van ebből! — de már nem tudott leállni. Most lépne vissza ő is a gyerekhez:

— Menj arrébb! Majd én! — tuszkolom arrébb mérgesen. Mennyivel könnyebb már így, hogy rá haragszom, és nem a gyerekemre…

 

Ahogy most újra felidézem azt a pillanatot, mikor hátranéztem, észreveszem, hogy a jogosság nyomán érzett elégedettség is megbújt bennem, ami a revansra kész fölnőttek szülői élménye, mikor megbüntetik a gyereküket. Mert most ők jönnek! Ők diktálnak és ők büntetnek. Könnyen lekövethető, ahogy a tehetetlenségtől megtántorodott szülő hirtelen olyan erős kapaszkodót kap, amitől újra nyeregbe kerül — de legalább is legitimálja a reakcióját. Mert hát nem volt mit tenni már és ez most tényleg az a pont volt, amikor oda kell lépni. Meg ez a mozdulat, ez a hanghordozás és volumen az, amin ha nem is merengünk már felnőttként, ilyenkor mégis reflexszerűen visszaköszön a gyermekkorunkból.

Hány évtized távlatából működő mintákról is beszélünk? Nincs min csodálkozni. De vádaskodni sem, mert ne a múlt ellen beszéljünk, hanem a saját jelenünkről, és akkor nekünk talán nem emlegetik fel a gyerekeink később…

Vajon mi különbek tudunk lenni annál, amit olyan bosszantó, sőt fájó felismerni? Túl tudunk ezen lépni? Tudjuk másképp csinálni? Mert ez a kérdés. Ehhez kell a figyelem, nem a sebnyalogatáshoz. Ahhoz, hogy aztán ne kussoljunk a kocsiban hazáig, vagy ne essünk éppen egymásnak, hogy ezt most minek kellett?  És hogy meglássuk, ez nem az első eset volt, amit forgatókönyvszerűen így kanyarítottunk…

Anya éppen nem tud toppon lenni, leadja a jelzést apának azzal a jellegzetes, magas frekvenciájú hanggal, hogy már kivan. Amire apa begyullad, hiszen az már durva, ha anya se tudja kezelni! Azért ő megpróbálja, mert nem a tekintély elvén billeg az apasága, hogy egyből üvöltsön, amint ellenállást érez az utód részéről. De innen kezdve ér akár félgőzzel is, mert ott van már a biztosíték számára, mint a gyújtós, amit anya ejtett el egy mozdulattal — elvégre ő is csak akkor tud tüzet oltani majd, ha apa meggyújta…

Micsoda öntudatlan összjáték is ez a szülőség! — el bírnék még merengeni rajta. De leginkább ahhoz kell az éberség és a törődés, hogy a harmadik fél valóságát is meglássuk. Azét, aki ki van szolgáltatva a másik kettőnek. És nem fordítva — még ha sokszor úgy panaszoljuk is el. Az a gyerek éhes volt, éppen teli élménnyel egy órás dunai hajókázás után, fáradt is biztos. Számoljuk meg gyorsan, hogy hány ilyen összetűzésünk volt aznap? Biztos olyan rettenetes az a gyerek, mint ahogy abban a pillanatban éreztük? — és ennek nyomán — Biztos, hogy olyan béna szülők vagyunk mi magunk is, mint ahogy abban a pillanatban nyilal belénk a kétség, mire felhorkan az önérzet, hogy aztán lecsapjon rá?

 

Lépjünk tovább: mégis hogyan tudjuk majd legközelebb ennél jobban kezelni a helyzetet?

Az biztos, hogy minden egyes “jólsikerült” helyzet óriási erővel tölt fel — sikerélménnyel, szeretettel és magabiztossággal —, így bátrabban megyek bele a következő “agyameldobom” helyzetbe. De az igazán jó hír az, hogy egy valamit máris kihúzhatunk a szülői eszközlistáról, még pedig a MEGBÜNTETEM opciót, ami minden igyekezetünk ellenére belerondíthat abba a békés szemléletbe, ami mellett elkötelezettnek érezzük magunkat.

Kedves Anyák és Apák! Újra figyelmeztetnem kell magam valamire, ami hátha nektek is jól jön alkalomadtán. Arra, hogy nem kell lamentálni! Ez az a pont? Most kell elcsattanjon az a pofon? Most kell megrángassam, hogy értsen a szóból? Sarokba küldeni, kirángatni a kocsiból? Nehogy a fejünkre nőjön”! Mert nem jön el az a pont, amikor CSAK ÍGY LEHET. Sőt, tegyük félre, töröljük ki, és máris sokkal közelebb kerülünk egy-egy helyzet feloldásához — a közös valóságunkhoz —, ha nem torlaszoljuk el az utat kettőnk között. 

Nekem sokáig bezavart ez az “opció”, mert azt éreztem, hogy sántít az empatikus szülő képe, ha pont 3 éves korára száll inamba a bátorságom — meggyőződésem—, és elkezdek afelé tendálni, amin külső szemlélőként megbotránkoztam a még újszülött babámmal a karomban… Egyre többször viselkedtem úgy, ahogy nem akartam utólag. És olyanokkal takaróztam magam előtt, hogy “Hát én is kiborulhatok!”, meg “Mi is felnőttünk valahogy!”, de egyáltalán nem éreztem elememben magam. Nem véletlen! A szülő, akiben kűzd a jóérzés a sorozatosan elkövetett negatív lépéseivel szemben, lépten-nyomon felbillen, semmi sem megy gördülékenyen, míg végül azt érzi, hogy az egész nap egy harc ezzel a gyerekkel! — Nem inkább önmagunkkal?

 

Bekötöm a kicsit, pár józan szóval nyugtatom, az ő hangja is nagyobb, mint a sérelem, vagy csak érzi, hogy már kifelé jövünk belőle, hamar enyhül. Apa tobzódik még mögöttem állva, hogy visszaléphessen a kisfiához. Jól ismerem már ezt az vétkes ábrázatot, nem kell tükröbe néznem nekem sem olyankor…

— Gondold meg, hogy mit mondasz most neki, nem kell a hullámzás… — és csak a kezemmel jelzem, hogy most ne kezdje el ölelgetni, meg bocsánatot kérni tőle. Hagyjunk egy kis időt, utána átbeszéljük…

— Vezetek én. Ki kér egy fél kiflit? — van rá jelentkező.

Elindulunk.

— Hát ez borzasztó volt…

— Az.

De legalább újra egyirányba tartunk…

Címkék: ,

Hozzászólások:

hozzászólás