Ha együtt akarjuk nevelni a gyereket, akkor mindig informálnom kell az apját, hogy most mi a helyzet, mik „az egyezményes jelek”, amin kommunikálunk a kisfiunkkal. Ezzel sok vitát és félreértést tudunk elkerülni. Meg azt is, hogy egyre kevésbé érezze magát kompetensnek, és végül csak néha tűnjön fel a színen szigorú apaként.

Érezhető volt, hogy ha pár napig kevesebb időt töltöttek együtt ebben a dinamikusan változó időszakában, akkor könnyen elbeszéltek egymás mellett. Kicsifiú ment, magyarázott, mutogatta, mondogatta, hogy mit akar – és nagyon akart –, apukája meg próbálta „dekódolni”. Viszont háttérinfó nélkül többnyire csak azt látta, hogy az alig egy méternyi gyermeke egyre jobban nyávogott, és kamusírásba kezdett. A pizsama még nem volt rajta, a pulóver viszont még igen, gyakorlatilag semmit sem csinált meg, amire kérte. Ilyenkor a felnőtt hím könnyen arra jutott, hogy „ide apai szigor kell!” – ami nem tűnt túl hatékonynak, mert nem ehhez volt szokva a gyerek. Akkor mihez? Ezt csak anya mondhatta el neki, aki folyamatában látta a napokat, hiszen általában ő töltött több időt szerelmük egyre öntudatosabb gyümölcsével.

Jonatán elkezdte kihúzogatni az USB-kábeleket az apja laptopjából. Tudta, hogy nem szabad, de már elfáradt, a szokásos vacsora előtti, kritikus fél órát töltöttük. Megfogtam a kezét, mert süketséget színlelt. Elmondtam neki újra, komoly hangon, hogy ezt most engedd el. Aztán vártam. A kezem az övén volt, ami meg a kábelen.

Ezen a ponton jöttem rá, hogy csak ennyi a különbség aközött, ahogy az apja csinálja, és ahogyan én. Hagyni kell neki egy kis időt, hogy áthatoljon az üzenet a dacfalon. Az arcán látni, ha sikerült, de még nem bírja elengedni. Hát lágyítok a hangomon, és kibővítem a monológomat azzal, hogy tudod, ez apa laptopja, és nem szabad vele játszani, nehogy tönkremenjen, gyere, keressünk valami mást! Ezzel meghagytam a helyes döntés lehetőségét, amiért dicséret jár. Nem fejtettem le a kis ujjait a zsinórról, elszalasztva az alkalmat a gyakorlásra, ami mindkettőnknek fontos.

– A vészhelyzet persze más, vagy ha sokáig nem mozdul, de még akkor is ott van a figyelmeztetés, mielőtt cselekszel: „Ezt most el fogom venni tőled erővel, mert nem adtad oda, amikor kértem. Biztos nem adod oda?” – lelkesen megosztottam az apjával, amire nem sokkal előtte jöttem rá magam is.

Ő is próbálkozott hasonló helyzetekben, játékosan, határozottan, de mivel nem tapasztalta meg elégszer, hogy érdemes kivárni, amíg a kicsi önszántából lép, addig nem is bízott benne, hogy ez bekövetkezik. Ez a kettőjük bizalomjátékának a része. És a mi felnőttségünk próbája, hogy mennyire tudunk szülőként is jó párossá érni.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv!