2017. július 20. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 11

Anyuka Klub vendége voltam

A héten az Újpesti Anyuka Klub – Babahordozó Klubban kérdeztek arról, hogy mi vált be nekünk a másfél-kétévesnél, amikor csapkodással, hajhúzással fejezte ki a “mondandóját”.

Miután minden anyuka közel azonos helyzetről számolt be, megnyugtató következtetésre jutottunk: aggodalomra semmi ok, úgy tűnik korosztályos jelenségről van szó!

Ezután beszélgettünk az anyai félelmeinkről  — hogy elrontjuk, hogy a fejünkre nőnek, hogy elbizonytalanodunk a békés módszerekben… — , amelyek hatására sokszor pont úgy cselekszünk, ahogy nem kellene. Úgy, ami nem viszi előre hosszútávon, csak kulminálja a helyzetet.

Szerintem első lépésként megint csak kezdjünk magunkkal:

“Bennem mit vált ki, amikor a gyerekem belémcsíp?”

Űzzük el a félelmeinket és reagáljunk rá őszinte, emberi módon! Mutassuk ki, hogy fáj. Ilyenkor a higgadtan elmondott “nem szabad, anyának ez fáj” mit sem ér, de a könnyek súlyát megértik ezeket a kicsik is, hiszen ők is akkor sírnak, ha valami nem jó nekik. Persze felnőttként nem feltétlen fakadunk sírva, ha belénk csípnek (inkább adnánk egy pofont visszakézből), de kipróbálhatjuk, hogy akkurátusan a bibit vizsgálva jajongunk — elvonulás, szidalmazás vagy hosszas magyarázat helyett.Ebben a korban sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy mivel okoznak fájdalmat. Hát mutassuk meg! És következetesen igyekezzünk kerülni, hogy ez megismétlődjön. Vagyis érdemes megfigyelni, hogy

  1. Milyen helyzetekben csíp, harap?
  2. Mi miatt lehet feszült?
  3. Hogyan SEGÍTHETÜNK a feloldásban?

Ezek a jó a kérdések.
A válaszok pedig ott vannak bennünk: nem nyálaskodva mondom, de ott van a szívunk mélyén, amikor beleéljük magunkat a kistestű helyébe, amikor igyekszünk meglátni a miértet a tettei mögött. Ami sokszor nem egy konkrét magyarázat, egy pszichológiai okfejtés, hiszen nem kell mindent kapásból tudnunk — szülők vagyunk, nem istenek, se gyermekpszichológusok. És egy érzésre könnyebb rátalálni, mert talán ott van még bennünk is, gyerekkorunkból hoztunk. Talán mi is voltunk ilyen helyzetben, talán minket jól leszidtak vagy a kezünkre csaptak ilyenkor…

Ha büntetni akarsz, akkor nem ebből az álláspontból válaszolsz. Felálltál és hátraléptél jó pár lépést, és csak a felszínről van tudomásod. Azt reagálod le, amint látsz, és nem azt, ami mögötte van. Ezért fog újra és újra megismétlődni. Ha csapkod, inkább adj neki egy párnát, mert azt lehet, az embert nem. Ez volt nekünk a “neszepárnázás”. Ha harap, lazítsd el az állkapcsát, oldd fel az ott koncentrálódott feszültségét a legegyszerűbb berregős gyerekjátékkal, amikor a mutatóujjatokkal pergetitek a szátokat. Vagy legyen egy rágóka, amit ilyenkor a kezébe nyomsz. Mert harapni ér, de nem az embert.

Az, hogy megértjük őket, nem egyenlő azzal, hogy nem adunk visszajelzést akkor, amikor egyértelműen nem helyesen cselekszenek. És ha mindezt empátiával tesszük, akkor az nem egyenlő azzal, mintha megbüntettük volna őket.

Szeretem az ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket, mert nekem is sok gondolatot segítenek feleleveníteni, amikről a mindennapok során olyan könnyű megfeledkezni. Talán a legfontosabb mindközül az a nagy piros felirat, hogy:

NEM AZ A GYEREKES, AKI ELÉG FELNŐTT AHHOZ, HOGY MEG AKARJA ÉRTENI A GYEREKET, HANEM AKI ELÉG FELNŐTTES AHHOZ, HOGY MINDIG Ő MONDJA MEG, MIT CSINÁLJON A GYEREK…

Szép napot kedves fölnőttek!

Hozzászólások:

hozzászólás