2018. május 6. | AnyaságAnyalét | olvasók: 271

ANYA

Vannak varázsszavak az életünkben, melyekre ezer szállal rezdülnek meg bennünk az érzések valahol ott hátul, a mélyben. És előhívnak egy hangot, egy illatot, egyre gyorsul a spirál, események sora tódul át a pillanat töredéke alatt, huss! — felhúzva a körvonalait elénk: ANYA.

Vajon mennyire valódi? Vajon mennyire igaz a fejünkben élő kép róla? — Akit szeretünk, akivel hadakozunk néha. Csecsemőként letapogatott érzések halmaza Ő. Gyerekkorunk élményeinek tükre, amin megcsillant a napfény, és Ő visszatükrözte. Meg a tompa gomolygás a homlokon is Ő lehet, egy szikra, ami lángra lobbantja bennünk a végtelent. A végtelennek hitt képzeletünket, hogy bármire képesek vagyunk, szépek vagyunk, ügyesek, szerethetőek. És a felperzselt anyaföld közepén kuporgunk – fölnőttként.

Hacsak fel nem növük. Hacsak fel nem neveljük a kislányt ott belül, hogy már a sajátjainkkal foglalkozzunk magunk körül. Hacsak számon nem tartjuk önállóan a belső kincseinket és továbbcsiszoljuk a hamuszürkéket. Ha nem ismerjük fel a változást benne, magunkban és a körülményeinkben.

 

Az anyukám 12 éves koromban elköltözött otthonról. Ezt csak felnőttként mondtam ki először. Addig csak apától, a városból, a házasságából, de sohase tőlem. Végtelenül szívós egy gyerek, mert a gondolataiból és érzéseiből sző áttörhetetlen pajzsot magának, ha úgy érzi, nincs ki megvédje. Azt mondják, hogy 25 év fölött már nem ér a szüleinket hibáztatni azért, amilyenekké lettünk. Egyetértek. Bár voltak szívemet szaggató felismerések, már tinifejjel is azt gondoltam, hogy ha másképp alakul akkor a családi élet, biztos más ember leszek.

 Jóban vagyok magammal, úgyhogy nem kell senkinek bocsánatot kérnie értem

 

Alakíthatjuk azt, amilyenek vagyunk, ahogy beszélünk, véleményt formálunk, ahogy másokkal bánunk, ahogy magunkra tekintünk. Főleg, amióta van gyerekünk, aki kimondat velünk olyan dolgokat, amikről nem is tudtuk, hogy magunkkal hoztuk… Egyre több minden kerül ki a svédasztalra, és ahogy az ízlésünk változik, úgy válogathatunk, hogy mi maradjon és mi az, amibe sosem akarunk már belekóstolni.

Szeressük magunkban mindazt a jót, amit a szüleinktől kaptunk, mert az tart majd felnőttként is közel egymáshoz — minden más két életszál hasztalan kibogozásába ölt idő volna, míg nem az egyik hirtelen véget ér, és megrökönyödve állunk, hogy most végre elengedhetnénk, de nem tudjuk…

A múlt, a ki nem mutatott érzések, át nem adott ölelések hiánya ékelődhet anya és lánya közé. Hiszen az utóbbi rájön, hogy másképp is lehet szeretni, mint ahogy őt szerették. És őt miért nem úgy? Sokan kezdjük kutatni a múltunkat, kérdéseket teszünk fel, ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van kinek és választ is kapunk. De a feltépett sebekre nekünk kell megkeresnünk a gyógyírt! Szelidítsük tapasztalássá mindezt, hogy a helyére kerüljön. Oda, ahonnan nem fog feljönni egy családi ebéd során, oda, ahonnan nem szól ki belőlünk a gyermeki sértettség egy felnőtt nő hangját. És oda, ahonnan nem késztet már folytonos bírálásra, támadásra — se meghunyászkodásra.

A múlt az, amiből a jelen fakad, amint magunk mögött hagytuk azt…

Az a jelen, amit már mindannyian új minőségünkben élünk. Új szerepünk van, amit mindenkinek szokni kell, tanulni. Ha az egymással való erőharc helyett megerősítjük a cinkosságunkat ebben is, akkor az egyik legfontosabb kapcsolatunkat sikerült átmenekíteni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.