2017. április 9. | AnyaságAnyalét | olvasók: 9

Anya kimenőn

* Az írás helyenként káromkodást is tartalmaz, csak hogy hűen tükrözze a benne szereplő valós lelkiállapotát az adott pillanatban. 

Igyekszel mindent úgy szervezni, hogy este hamar elaludjon a gyermek, mert este kimenőd van. Nem szereted ezt a szót, de végül ti is így mondjátok.

Kifárasztós program délutánra, vacsora, fürdés időben, altatás már félig harci díszben, de a ruha még az előszobában sunyít — a hálóing csak álca. De a gyermek nem, és nem alszik. Forgolódik, dumál, vergődik. Teljesen fáradt.

De akkor meg miért nem alsziiiik?! Biztos érzi, hogy lelépek. Nem hiszem el, hogy nem léphetnek le csak úgy! Az este az enyém, a francba már! Aludj el!

 

De még csak le sem szúrhatom, mert ha felzaklatom, annál inkább nem alszik el. Csak fekszem, fekszem a besötétített szobába, mint egy darab sz… , úgy érzem magam. Altatok. Utálok. Aztán számolni kezdek hangosan. Élénk tempóban, 1, 2, 3, 4, 5… 15-ig mondja velem. 25-nél lassítok. Enyhül bennem is a gyerek, meg az is, aki mellettem tolja még két lábbal a falat.

26…27….28…29. Szépen ejtem a számokat, egyre halkabban. Nagyot sóhajtva lazítok, ő is lassul. A 80 van már egészen halk, 100-ra elalszik, mantrázom magamban, alszik, alszik, alszik…. Száz…. Nem mozdulok, ő sem. Lassan kicsúszom az ágyból, nyitom az ajtót.

— Anya, mit hoztál? – fordul meg félálomból.
—  Csak pisiltem! – suttogom, és egy mozdulattal visszasiklok az ágyba, háttal neki, a fejem félig lelóg, nem baj.

Ezt nem hiszem el! Nevetnem kell, de lenyelem. Várok. Aztán hussss, kiröppenek, mint egy madár a kalitkából.

Valójában még megbotlok valamiben, mi a picsa volt ez??!?! De nincs az a földön hagyott játék, ami hangos jajjdulásra késztet, mert menni akarok. El! Ki! Szép ruhában! Borozni! Beszélgetni! Éjjelt látni! Nyüzsögni, nevetni, kint lenni. Kint a komfortzónámból, ma nem alszom be altatáskor! Kint lófrálni csak úgy, a kis testétől távol.

Nem is emlegetem fel, mert félek, ha erősebben rágondolok megérzi, és felébred. Meg a végén még egy csomó kérdést szegez nekem az anyaságom: hogy kelek fel reggel? Másnapos leszek? Elfogyott a kifli, lehet be kellene ugranom majd az éjjel-nappaliba hazafelé menet…?! Nem, én most nem is gondolok a holnapra, se ő rá.

És akkor nyüzsgök, lófrálok, beszélgetek, kacagok, iszogatok, aztán egyszer csak hazaindulok. Konstatálom, hogy bezzeg ilyenkor milyen rohadt gyorsan eltelik egy este! Nem így volt, amikor a karomban ringattam, mert fájt a hasa. Meg amikor nőtt a foga!

A lépcsőházban fölfelé sétálva — szatyrok, kisvödör, gyerekkéz nélkül a markomba — már örülök, hogy mindjárt ott vagyok nála. Bekapcsolhatom újra az anya-radart. Igaziból nem bánnám, ha kicsit felébredne, legalább vihetnék neki vizet, vagy felém nyújtaná a karjait, hogy vigyem ki pisilni. Legalább lophatnék az illatából, mert olyankor nem hesseget el. Alszik, nem ébred fel, csak fordul egyet. Én nem tudok, csak nézem a körvonalait a sötétben. Azt hiszem, kicsit becsíptem.

Címkék: ,

Hozzászólások:

hozzászólás