2018. július 26. | GyereknevelésKommunikáció | olvasók: 418

A szégyenről és a feltétlen szeretetről

Szombat délután van. A mosogatógépnél hajolgatok, ő valamiről magyaráz. Szűrőt kér. Adom. Meg lisztet. Lisztet?Mihez?

– Várj egy kicsit! Most el vagyok foglalva. Ha befejeztem, megbeszéljük, mi a terved. Inkább addig segíts! Szedd le a tányéralátéteket! – nem szedi.

Kisétál a szobából, utánaszólok, de semmi válasz.

– Hékás! Most elkezdtél jojózni?! A kérésem előbb volt.

– De nem, Anya! Már korábban kigondoltam, hogy jojózni szeretnék.

– Jonatán! – elképedek – Előbb mondtam, mint hogy elindultál volna megkeresni.

– De én már közben kigondoltam, hogy jojózni fogok. Benne volt már a fejemben, és te utána szóltál.

– Én odaadtam neked a szűrőt, amikor kérted? – gondoltam, így bebizonyítom neki, hogy nem fair, amit mond.

A nagymami nem bírja hallgatni a diskurzust. „Jonatán, ha Anya megkért valamire, akkor meg kell csinálni, punktum!” – szól közbe, majd bölcsen távozik, mielőtt folytatná.

Én se folytatom, mert nem kapok választ az elmés kérdésemre. Könyékig a mosogatóban megállapítom, hogy nem is húztam fel magam! Nekem ez nagy dolog. Úgy látszik, hogy ezúttal sikerült kiiktatni egy olyan tényezőt, amitől korábban labilissá váltam egy ilyen helyzetben. Nem a nagymamira gondolok! Teljesen egyetértek vele abban, amit mondott, és hálás vagyok, hogy magunkra hagyott a szófogadatlan gyerekemmel. Hanem a bennső hangomra. Az autoriterre. Most nem szólalt meg. Nem szégyenített meg, hogy szülőként nem tudom rekonstruálni az engedelmességet, ami gyerekként bennem is megvolt. Én ilyenkor már ugrottam! Nem ijesztgetett, hogy elrontottam. Egyszerűen elhakult. Hagyott tovább mosogatni, és felismerni magamban egy sokkal meggyőzőbb hangot…

Mi van a „punktumon” túl? 

Igazából baromira bírom, hogy ilyen kis eszes! Tetszik, hogy van szava. Tudatosan adtunk ennek teret kicsi korától kezdve. De azt is látnom kellett, hogy most nem jól méri fel a helyzetet. Ne legyen már „érv”, hogy nincs kedve vagy éppen mást csinál! Felül kellene kerekednie önmagán egy percre…

Ha ez nem történik meg magától, akkor mit tehet a szülő? Mi van a „punktumon” túl? Élek a gyanuperrel, hogy nincs az a nyiladozó öntudat, amit csak azzal kordában lehetne tartani. Vagy az én tudásom csekély. De úgy látom, hogy a szülő utána kiabál, fenyegetőzik, bűntudatot kelt vagy megszégyenít, mert nem lát más megoldást.

„Azonnal gyere ide!”, „Ha nem jössz ide, akkor délután nincs mese!”, „Micsoda dolog az, hogy egy nagycsoportos így viselkedik!”, „Nagyon elszomorítod anyát ezzel a viselkedéseddel!”

Átok és áldás

A modern kor sok mindent elvesz tőlünk, szülőktől és a gyerekeinktől – csak hogy az atomizálódó társadalmat említsem –, de ad is. Kaptunk kényelmet és információt. Annak lehetőségét, hogy a gyerek viselkedése mögé kukkantsunk, amikor nem értjük.

Megtanulhatjuk úgy olvasni saját magunkat is, mint egy nyitott könyvet, hiába a sok ismétlés bennünk, ugyanazok a körök – akár boldogítanak minket, akár megőrülünk tőlük –, ott vannak. Láthatóvá válnak. És ami látszik, azt át is lehet húzni. Fölé írni, csillagozni…

Amikor anno megértettem¹, hogy a kétévesem agyi fejlettségétől függ, hogy tud-e váltani arról, amit ő szeretne arra, amit mi kérünk tőle, elfogadtam, hogy olyas valamit vártam el tőle, amire nem volt képes. Megkönnyebbültem, hogy nem én rontottam el! – ez is fontos. Mert ezután vállalni tudtam a szülői feladat szebbik felét: együttműködésre szoktatni magunkat. Ha a kisgyereket rákényszerítjük „a szófogadásra”, akkor egyszerűen nem fognak kifejlődni azok az idegpályái, amelyek az önfegyelemhez szükségesek. Ezért hívják ezt „ön”fegyelemnek. Mert belülről fakad.

A szégyenről

Hogy ezek a sorok igazolást nyerjenek, az a jelent úgy folytatódott, hogy az ötévesésfélévesem végre odajött és elpakolt.

– Figyelj csak, beszéljük meg, hogy is volt most ez az egész!

– Jó, mindjárt, még nézegetőzöm! – az arca elé tette a legó katalógust.

– Halló! Itt vagyok. Utána majd nézegetőzöl! – ahogy ezt kimondtam, eszembe jutott a kérésemet megelőző jelenetsor, amikor valami ilyesmivel küldtem el…

– Te észrevetted, hogy nem bírsz a szemembe nézni? – csodálkoztam rá a nyilvánvalóra.

Éreztem, hogy a következő pillanatban képes lenne eltolni a lábaival, de tűrtőzteti magát.

Bárcsak ne lennék itt, ne dumálnál, ne néznél rám!

Ismerősen derengett ez az érzés.

– Most mérges vagy rám! De lehet, hogy kicsit szégyelled is magad, mert tudod, hogy nem voltál valami rendes, igaz? – kezdett összeállni a puzzle – Ezért nem tudsz a szemembe nézni.

Elnevette magát. Megtaláltam! Ugrált a tekintete az arcom és a nézegető között.

– Látod? Most már nem is olyan rossz rám nézni…

Eszembe jutott, amit Brene Brown, „szégyenkutató” mond. Az, hogy a gyerek lesüti a szemét, miután kiolvasta a teintetünkből, hogy valami olyat tett, ami részünkről nem elfogadható, nem tetsző, az egy ösztönös belső válasz a korrigálásra. Ez nem baj, mert ha a felnőtt utána megnyugtatja, így tud beépülni a tanulás, a tapasztalat egy elvárt viselkedésről. De ha mindezt kioktatás vagy büntetés, szeretetmegvonás követi, akkor összekeverednek az érzései. Harag, meg nem értettség, rossz vagyok érzés. Ezt nevezi mérgező szégyennek, ami alássa a gyerek önbecsülését, és egy életre elkísérheti majd.²

A feltétlen szeretetről

– Szerintem te nem tudod, hogy én akkor is szeretlek, ha nem teszed a helyére az alátéteket. És akkor is, ha igen. Csakhogy te meg nem tudsz rám nézni, ha nem segítesz, amikor megkérlek. Ilyen ez!

Elmosolyodtunk mindketten, és hosszan néztünk bele egy más szemébe. Már nem szúrt, nem égetett. Jó volt, megnyugtató.

Hogyan kerüljük el ezt legközelebb?

– Jonatán, hány darab alátét volt az asztalon?

– Négy – készségesen válaszolt.

– Hány darab mélytányér?

– Négy.

– Ez eddig mennyi?

– Nyolc.

– És hány darab lapos?

– Négy.

– Az akkor mennyi?

Összesen 36 dolgot számoltunk össze, amit általában egyedül szoktam elrakni. Ebből kivontunk tizenkettőt, amit ő is el tudott volna rakni. Csillogó szemekkel megállapítottuk, hogy legközelebb jó lenne így csinálni. És közben a legó katalógus is átkerült az ölébe…

 

¹ Written by Dr. Laura Markham Link 

² ‘Overcoming the Paralysis of Toxic Shame’ Link

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.