2015. szeptember 23. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 86

A jövőnk múlik rajta

Hetek óta csak gördülök lefelé a hírfolyamon, kattingatok ide-oda, portálokon nézek videókat és borzadok el. Teljesen lefojt, ami a világban zajlik, Európában, mert annyira semminek tűnik mindaz, amiről én írni tudnék itt, ahhoz képest, ami körülöttünk történik.

Ami megtörténik. Olykor írtó távolinak mutatva magát, szinte filmszerűnek, máskor meg egészen a közelben érezni a fenyegetést, a közöttünk hömpölygő gyűlöletet, mi válogat, minősít, megbont és elsötétít mindent. Az embereknek szükségük van az igazságra — valamifélére—, ami beleillik a világképükbe. Különben rettentő erővel törne rájuk a bizonytalanság, hogy hogyan tovább?

Bennem él még a gyerekkori emlék, mikor a nagypapám gangján, a szomszéd udvarból égbe nyúló templomtorny árnyékában azon tűnődtem, hogy mi lesz velünk a halál után. Nehéz és nagy gondolatok voltak ezek, alig fértek el bennem, de szerettem velük játszani. Az életet a “Gazdálkodj okosan!”-hoz bírtam hasonlítani. Nagyon utáltam, mikor mindig én estem ki elsőként és meg kellett várnom, hogy a nagyok végigjátszják. De aztán újrakezdtük! 6 évesen is hátborzongató volt belegondolni annak lehetőségébe, hogy milyen lenne az, ha nem volna tovább, ha nem volna újra. Szédületes mélység, hátrahőkölő magasság — ez futott át rajtam a pillanat töredéke alatt, aztán gyorsan elengedtem, mert megijesztett. És a kő is hideg volt, amin ültem, sötétedett. Megelégedtem hát azzal, hogy a Jóisten biztos kitalálta már erre a megoldást korábban, úgyhogy én inkább a Tomiról álmodoztam…

Hogyan tovább? Mibe kapaszkodjunk most? Én nem tudom, igazán nem, hogy kinek van igaza, és csak csodálkozva nézem, ahogy mások sziklaszilárdan állnak egyik vagy másik oldalra. Ezeket a sorokat gépelve is eszembe jut, vajon máris tudni véled / tudni akarod, hogy én hova húzok? És lesz olyan, aki emiatt nem olvassa, amit írok? Vagy éppen ezért?

Elmondom: legtöbbször a könnyek törnek előre, minden ideológiát, elvet és meggyőződést leelőzve, mert csak azt az igazságot tudom biztosan, hogy szülő vagyok és boldogságra akarom nevelni a kisfiamat. Nem fogok ennél többről posztolni, de kevesebbről sem. 

Mert a legtöbbet azzal tehetünk a jövőnkért, hogy egészséges érzelmű gyerekeket nevelünk magunk körül. Szinte nagyképűnek hat ekkora jelentőséget tulajdonítani magamnak, de talán pont ebben rejlik az ördöge, hogy el merem-e / el merjük-e hinni, hogy az, ahogy most viselkedünk a gyerekeinkkel, amennyi feszültséget ültetünk beléjük a mindennapok során és amennyi szeretettel gazdagítjuk őket, olyan lesz a következő generáció. Pont olyan. Építeni fognak vagy még többet rombolni — talán ez éppen most dől el.

Nem szoktam ilyen nagy szavakkal dobálózni — de meglehet, hogy csak kishitű vagyok. Fel kell nőnöm a feladathoz, mert ez az, amibe most kapaszkodhatok. És abba, hogy a nagy egészhez hozzá tud tenni egy parányit az is, ami Nekünk Bevált.

Újra kell gondolni az elavult nevelési elveket. Fel kell számolni a közösségileg elfogadott, sőt, sokszor elvárt, erőszakos fellépést a gyerekekkel szemben. Békére kell inteni az újra és újra feltörő gyerekkori sérelmeinket, hogy mi már ne adjuk tovább a pofont, se a bűntudatot a fölnőttség jogán. Van más eszköz a kezünkben, mint a leuralás, a rákiabálás, a büntetés, ami sosem működik, hiszen újra és újra meg kell ismételni, amíg bele nem ég a mélylélekbe a félelem, a jobb, ha meghúzom magam érzés. Keressük a szeretetteljes megoldást, mert láthatjuk, hogy mit okoz a világ rendjében, hogy ha az ember erőszakba nő bele…!

Visszazoomolok hát a saját életterünkre. Arról írok, hogy nekünk mi könnyítette meg a bölcsikezdést, hogy hagyta el a pelust és mivel próbálom leszoktatni a kiabálásról, amit tőlem tanult el. Az asztalról lesöpört építőkockákról, a polcra visszatett csokiról, laptopozásról, elindulásról, étkezésről, szeretésről és a türelemről, ami tanulható. Meg a kétségekről a sikerélmények között.

Kipróbálom, nyitom, zárul, hol szerencsém van, hol pontosan tudom a válaszom, gyönyörködtet, forgatom, szétesik, másként próbálom, a megoldásra hajtok, erről szól az én anyaságom…

Hozzászólások:

hozzászólás