2020. január 30. | TippekGyógyszer | olvasók: 199

A betegség, mint önismereti út

Ebben az időszakban szülői munkaköri leírásunk summás része betegeskedő gyermekeink ápolásáról szól. Amit nagy gonddal, odaadással és ember felettinek tűnő energiával látunk el. Napokon át, újra és újra – aztán egyre ritkábban, ahogy az immunrendszer tanul.

Mi ebben az önismeret?

Lebetegszik a gyerek, egyszeriben megváltozik a napi rutinunk, minden korábbi tervünk, feladatunk visszahőköl, hogy előtérbe kerüljön a legfontosabb. Ha figyelmesen hallgatjuk mindazt, ami a fejünkben-lelkünkben zajlik ezekben a napokban, talán többet is megtudhatunk magunkról annál, ami nyilvánvaló: gondoskodom, tehát vagyok. 

Összeállítottam egy kérdéssort, ami mentén elmélyíthető önmagunk megismerése, megértése: 

  1. Mi az első gondolatom a beteg gyerekemet látva? 
  2. Hibázatom-e magam vagy mást azért, hogy lebetegedett? 
  3. Milyen a hozzáállásom a betegségekhez általában? 
  4. Hogyan látom magamat ebben a megváltozott élethelyzetben? 
  5. Hány nap után / milyen tünetek esetén viszem el orvoshoz?
  6. Milyen viszonyban vagyok a nem gyógyszeres gyógymódokkal? 
  7. Van-e olyan visszatérő tünet, amitől bepánikolok?
  8. Hogyan hat rám az elesett, legyengült gyerekem látványa? 
  9. Hány nap után kerülök mélypontra? 
  10. Milyen megküzdési stratégiák alakultak ki a családban ezekre az időszakokra? 

Például 1) a beteg gyereket látva van, aki kifakad, hogy „Jajj ne, már megint!”, más meg lemondóan konstatálja, hogy „várható volt”. Vagy pillanatok alatt áthangolódik, és szinte örül, hogy kiszállnak egy kicsit a mókuskerékből. Ezzel az hangulattal érkezünk meg a helyzetbe. 

Vajon 2) eszünkbe jut-e mást hibáztatni, akár a gyereket, mert „nem vetted föl a sapkádat” vagy emészt a bűntudat, mert „biztos azért lett beteg, mert keveset voltunk együtt!” Esetleg a nagyszülőknek van egy-egy elejtett mondata, ami a szülői mulasztásunkat firtatja – és az milyen hatással van ránk?

Érdekes 3) a betegségekhez való alap attitűdünkre is ránézni. „Csak legyünk túl rajta mielőbb!” felkiáltással nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A szezonális betegségeket a szükséges rossznak tekintjük, amin minden gyerek átesik ebben a korban. Vagy fokozott fenyegetettség érzés kezd eluralkodni rajtunk. Esetleg úgy interpretáljuk a betegségeket, hogy háborúban állunk a vírusokkal, bacillusokkal. Vagy egészen más megközelítésből úgy fogalmazunk, hogy „kellett neki a pihenő”?

És 4) ezekben a szenáriókban hogyan látjuk önmagunkat? Úgy érzem magam, mint egy cseléd, aki éjt nappallá téve kiszolgálja a gyermekét, a családot, vagy szuperanyuként tekintek magamra, akinek kulcsfontosságú a szerepe? Mekkora szerepet tulajdonítok az anyai jelenlétnek – babusgatásnak – a gyerek közérzetének javulásában?

Szintén ide kapcsolódik, hogy 5) konzultálni megyünk a háziorvosi rendelésre, ahol az orvos segítségével döntünk a kezelésről, vagy azért megyünk orvoshoz, hogy „csak adjon valamit, amitől jobban lesz a gyerek!”? (Alkérdések: mit várunk el a háziorvostól? Hogy kommunikálunk az orvossal, tudunk-e/merünk-e érdeklődni arról, hogy mit miért írt fel, vagy fel sem merül bennünk, „hiszen ő az orvos!”?)

Támaszkodunk-e 6) népi gyógyászatra (borogatások, pakolások, teafőzetek), vagy csak a gyógyszeres kezelésben bízunk?

Van-e mumusunk? 7) Betegségeket kísérő, visszatérő tünet alatt például a lázat értem. Sok hiedelem kötődik hozzá a mai napig (megerőlteti a szívet, a magas láz lázgörcsöt okoz, mindig csillapítani kell stb.), hiába változtak meg a lázcsillapításra vonatkozó irányelvek. Mi a legnagyobb félelmem, amikor lázas lesz a gyerek? Tudom-e, hogy annak mekkora valószínűsége van? Tudok-e „barátként” tekinteni a lázra?

Ide kapcsoldik az is, hogy 8) mit élünk meg az elesett gyermekünket látva? El tudjuk-e fogadni, hogy ez a betegségével együtt jár, és kísérjük, enyhítjük, amennyire tőlünk telik, vagy „nem bírom látni, ahogy szenved” alapon minden esetben fájdalomcsillapító gyógyszert adunk neki? 

Az aggodalom, a fáradtság juttat el a mélypontra 10), vagy inkább a megrekedtség, hogy akadályoztatva vagyok a betegség által abban, amivel szeretnék haladni? Hány napig tudok mindent eldobva, teljes szívvel ott lenni a gyerek mellett, és mikor érzem azt, hogy elfogytam: kezdek türelmetlen lenni, kelletlen? 

Fontos átgondolni, hogy 10) milyen stratégiák mentén szerveződik ilyenkor a családi élet. Egyértelmű, hogy mindent anya visz, vagy lehet rotálni a szerepeket, kiváltani egymást apával?

Milyen jó tulajdonsága – meglátása, tapasztalata, alap attitűdje – van az egyik szülőnek, amivel a másikat támogatni tudja ilyenkor, és fordítva? Hol vannak a gyenge pontjaink? 

Tehetetlenség és bizonytalanság

A tehetetlenség-bizonytalanság faktor növekedése nehezíti meg igazán ezeket az élethelyzeteket. Ez miből tevődhet össze?

Jelentős részére talán abból, hogy nem mi irányítjuk a körülményeket, és ez bizonytalanságot szül, ami tehetetlenségbe torkollik. Kinek mennyire erős a kontroll-igénye. Hiszen a gyerek nem kerül ki a betegségből egy csettintésre, nem tudunk bizonyosak lenni a pontos kórlefolyásban sem, vagy hogy mi okozta egyáltalán – sokszor az orvos sem. Itt játszanak fontos szerepet a korábbi tapasztalataink, megfigyeléseink. Tudok olyanról, aki a gyerek születése óta naplózza, hogy milyen betegségekkel találkoztak eddig, mi vált be, mi nem volt hatásos. Ez a tudatos odafordulás is egy módja a bizonyságérzet növelésének. Mert, hogy ennek a „faktornak” van egy része, amire hatással tudunk lenni, vagyis törekedhetünk arra, hogy normalizáljuk a helyzetet kísérő érzéseinket, még mielőtt eluralkodnának rajtunk. Más különben abból lesz a pánik. 

A fenti kérdések nekem ezen a téren segítettek eligazodni, ezáltal több tudatosságot vinni abba a nehéz élethelyzetbe, amit a január hozott – adott.

Használjátok egészséggel! 

Címkék: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.