2017. február 14. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 307

24 nap. Eddig bírtam, hogy…

Pedig olyan jó volt. Annyival könnyebbé tette a napjainkat! Közelebb hozott, és közelebb is tartott minket. 24 napon át.

Emlékeztek még a Karácsony előtti “projektre”? Amikor nekiálltam gatyába rázni a kommunikációt a kisfiam és köztem? Sikerült változtatni. Az eredmény már másnap mutatkozott. Meg harmadnap és negyednap… Egy-két hét múlva kezdett szokássá formálódni az, hogy szépen és kedvesen szólítjuk meg a másikat, nem ripakodunk rá egymásra, nem fejünket ingatva, felhúzott szemöldökkel, pikírt hangon kérjük meg a másikat valamire, nem blamáljuk le és nem kussoljuk le egymást.  Ha mégis felkúszna a hangunk abba az idegesítő, felső tartományba, akkor újrakezdjük a mondatot. Nem tévedés a többesszám. A gyerek pantomin művész módjára másolja a fejem! Fejünk.

A szemöldök dupla ugráltatása egészen muris, ezzel igyekszik nyomatékot adni a mondandójának. “Anya, megyünk legózni?” — dáing-dáing. De megy neki a magasra felhúzott és hosszan kitartott verzió is, leejtett szemhéjakkal, résnyire tátott szájjal: “Ezt most komolyan mondod?”. A fejingatással egybekötött verzió már a “Hányszor mondjam?” attitűdhöz párosul.

Van neki sajátja is, nem tőlünk koppintott arcmimika. Orrocska felhúzva, szemek könnybelábadva, szájacska vicsorít, majd kiált, hogy “NEEEEM!”, láb toppant, kéz ökölben. Amikor több hét után újra viszontláttam ezt magam előtt, akkor értettem meg, hogy eddig bírtuk. Eddig bírtam odafigyelni magamra.

Megakadhatnék az üvöltésnél, meg hogy mit pattog itt nekem, elvégre mindez nem sok tekintélyről árulkodik irányomba. De ez még leírva se tűnik releváns gondolatnak, mert a tekintély témakörét én más kontextusba és életkorra helyezném ki… Ezt minden szülő döntse el maga. Engem itt jobban érdekel a könnybelábadt szem — apró, árulkodó jel a szembeötlő reakció mellett. Mert ott lehet a nyitja, a miértje annak, amit annyiszor hangoztatunk mi, felnőttek: Miért vagy ilyen? Miért kellett ezt csinálni, kisfiam? Miért sírsz? Miért kiabálsz? Miért, miért, miért…?

Emlékszel még milyen érzés volt? — Ott állni a másik oldalon?

Mikor megindult a szoba felé, már harmadszorra szóltam neki, mert nem akartam, vagyis azt hittem, hogy tovább fog menni sáros cipővel, de csak a legós dobozig trappolt, ami az asztalon várta. Keringett még egyet a konyhakövön a dobozzal, mint a hóember a Szutyejev-mesében, és épp belekezdett volna, hogy “Anya, szerinted…?”, de erre rákiáltottam, hogy MOST vetkőzés van!

— Anyaa! — ekkor jelent meg a könnycsepp — De csak azt akartam… — tért volna vissza az előbbi gondolathoz a dobozra tekintve, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mert csak azt akartam, hogy vetkőzzön már le, mossunk kezet, érkezzünk haza

— Te hallod, amit mondok? Most vetkőzés van!

— De anya! — förmed rám — Most én beszéltem! — próbálja ő is keményre venni, de elcsuklik a vége.

— Ez most nem az a helyzet! — szemöldökeim lecseszős pozícióban — Mert előtte már többször szóltam, hogy…

— NEEEEM! — üvölti el magát.

Összetört a mécses — mondják —, milyen kifejező! Elkomorodik a kis arc, még párat pislákol a szembogár, mielőtt eloltják fényét a könnycseppek. Majd beterít mindent a kiömlött viasz, és megdermed. Hogy szeded le úgy, hogy ne karcold fel…?

Megint túlzás volt reakcióm. Nincs jogom úgy beszélni vele, ahogy mással eszembe sem jutna. Ha ennyire fontos nekem ez a sorrend, akkor meg kell tanítanom neki, ehhez kell szoktani. Ha egyébként tudom, hogy máskor megy neki, sőt, önállóan végigcsinálja, akkor pedig muszáj tekintettel lennem a MOST-ra. És ez nem az a MOST, amit odakiabáltam — az én mostom— , hanem az övé.

Ő is szeret hazaérkezni, csak éppen másképp, mint én.

Belépünk és rámosolyog a lakásra. Még akkor is, ha előtte már minden baja volt a lépcsőházban, és tartottam a kapucnijánál fogva, amin annyira röhögött, hogy alig bírt lépni — én nem. Belépünk és felderül. Ráhasal a sámlira, nyűglődik egy kicsit rajta, hintáztatja magát, aztán úgy néz végig a lakáson újra, mint kisherceg a birodalmán! — vagy kiskakas a szemétdombon, nézőpont kérdése. Pásztázni kezd az a kíváncsi tekintete másfél méter magasságban. Így láthatta meg az asztalon hagyott legós dobozt. Hogy én eközben egyszerűen csak túl akarok lenni A Hazaérkezés Rutinján, és ide-oda cikázom, miközben vezényszavakkal bombázom — kit érdekel?!

Annyira fontos, hogy úgy legyen, ahogy én jónak tartom? Ahogy mi, rendes felnőttek csináljuk? De ő nem egy rendes felnőtt, hanem egy gyerek. Aki elképesztő módon játékot lát mindenben! — sokszor még 4 év után is rácsodálkozom, miközben én legszívesebb elbőgném magam, hogy haladjunk már…! Mert mi, felnőttek, haladni akarunk. Mindig. Ők nem. Ők csak lenni. És talán aki eleget tudott lenni, az tud majd később haladni

Hiába a pozitív tapasztalat, mint megerősítés, mégis önkéntelenül vissza-visszakanyarodok a sápitozáshoz — csak hogy egy szóba tömörítsem mindazt, ami bőven túlmutat egy szócska jelentéktelenségén, hiszen az attitűd, amivel párosul káoszt gerjeszt maga körül.

Egy felismerésből könnyen lehet elhatározás. Az elhatározást sem nehéz tettekre váltani. De a tetteinket addig kontrollálni, amíg szokássá nem puhulnak — hát az nem egyszerű. Végül is a megdermett viaszt is csak lassan melegítve érdemes fölszedegetni…

Hozzászólások:

hozzászólás