2020. augusztus 12. | Sorozatokempatikus határok | olvasók: 65

1. Őrizzük meg a nyugalmunkat!

Előzmény itt!

Ha felhúzzuk magunkat, azzal menekülésre vagy ellenállásra késztetjük a gyereket, vagyis bekapcsol nála az ösztönös „üss vagy fuss” reakció, és ellenséggé válunk a szemében – akivel persze, hogy még kevésbé hajlandó együttműködni. Vegyünk egy mély lélegzetet, és emlékeztessük magunkat, hogy ez NEM vészhelyzet. Mindig rajtunk áll, hogy lecsendesítjük vagy felkorbácsoljuk a vihart.

Szülőként megtapasztalhattuk már, hogyha ha felháborodástól fűtve rázúdítjuk a gyerekre „az igazunkat”, könnyen támadásnak veszi, ami ellen ösztönösen védekezni kezd. Ez nála még nem választás vagy döntés kérdése! Ezt látjuk, amikor az őt ért inger hatása vagy menekülésre fogja – meghunyászkodásra, sírásra, elbújásra –, vagy támadásba lendül – „hisztizik”, csapkod, visszakiabál. És az a szép, hogy ez velünk sincs másként! Annyi különbséggel, hogy felnőttként már képesek lehetünk gátat szabni ennek az elsöprő érzésnek. Dr. Markham egy előadásában azzal példálózik, hogy az őseinknek mindez a túlélését szolgálta. Amikor megjelent egy vadállat, azonnal dönteni kellett: futunk vagy harcolunk?

„Veszélyt érzékelve hormonok és neurotranszmitterek árasztják el a testünket, és ennek hatására megfeszülnek az izmaink, felgyorsul a pulzusunk és szaporább lesz a lélegzetünk.”

Beláthatjuk, hogy a pár éves gyermekünk viselkedjen bármennyire is „vadállat módjára”, szükségtelen ez a készenléti állapot. Tudatosítsuk hát magunkban, hogy „Nincs vészhelyzet!” – minden mást csak ezután mondjunk vagy tegyünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.